Társaság a Közszolgálati Rádióért

Stúdió sirató

"Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán."

(József Attila: Kései sirató)

Sajátos műfaj a sirató. Hiszen akármilyen nagy is a fájdalmunk, nem beszélhetünk csúnyán. Sőt, éppen a szinte elviselhetetlen kín csalhatja elő belőlünk a legszebb szavakat. Az irodalmárok például ismerik a fenti idézet első kéziratos változatát is, amelyben az alliteráló "lenge, könnyű lány" helyett a "kurva" szerepelt. Így hát nekünk, akiknek számára a napokban szétvert 1-es stúdió a Magyar Rádió egyik talapzata volt,  nekünk is ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy bármennyire is megérdemelnék, nem illetjük a legkeményebb szavakkal azokat a barbárokat, akik megtették e szörnyűséget velünk, a mi kultúránkkal, a mi hallgatóinkkal.

Sajátos műfaj a sirató. Hiszen bármily nagy  megkönnyebbülést is jelentene, nem menekülhetünk a retró, a nosztalgiázás, az anekdoták harsányfanyar-csöpögős világába. Majd, később. Amikor már illő lesz nevetni, és amikor már képesek leszünk kikacagni a halálbrigádot is.
 

Sajátos műfaj a sirató. Mert abban az időszakban készül, amikor még nem is tudtuk számba venni, mi mindent is veszítettünk el, így mindannyiunkban más és más emlékek  villannak föl, mint megannyi tőrdöfés.
 

Nem mintha nem tudtuk volna. Hiszen a titkos, ördögi tervet már sok-sok hónappal ezelőtt elfogadták, s csupán az volt a késlekedés oka, hogy önös érdekek miatt kellett "halasztani" a pusztítást. A Magyar Rádió jelenlegi urai ugyanis kis időre minden kiadást csökkentettek, hogy kimutathassák: 2008-ban egymilliárd forintnyi nyereséggel zárulhat az év. Minél nagyobb a nyereség, annál nagyobb Such György prémiuma - legalábbis a vele kötött eredeti munkaszerződés alapján. Hogy aztán végül hány millióban állapodtak meg a kuratórium elnökségével - az nem a népre tartozik, reméljük, csak egyelőre.
 

Az idén már nem kell nyereségesnek lenni, megkezdődhetett tehát a nagyszabású terv végrehajtása. Méghozzá olyan éhes volt a bűzös fenevad, hogy az 1-es stúdióban félbe kellett szakítani az utolsó hangjáték elkészítését. Visszautalva az idézetre: elég volt egyetlen odaintés, és a megfélemlített beosztottak már cselekedtek is.

 

 

De miért éppen az 1-es stúdió szétverése fáj annyira? Hiszen korábban is szüntettek meg vagy építettek át stúdiókat. Az 1-est is többször, nagy-nagy műgonddal alakították át. Legutóbb, három évvel ezelőtt tették alkalmassá digitális soksávos felvételek készítésére.

 

Mondhatnánk, azért, mert az 1-esben hangjátékok készültek. Tudjuk, hogy vannak, akik még soha nem hallgattak hangjátékot, ezért írjuk le, hogy a hangjáték  művészi alkotás: a színészi beszéd, a zene, a zörejek, a hangeffektusok, a csend és a tér segítségével előállított  hangkép hozza létre a hallgatóban a belső "mozit", a hangzó világ megszemélyesülését. A hangjáték a rádiós műfajok legnemesebbike; írók, rendezők, zenei munkatársak, hangtechnikusok-hangmérnökök, előadóművészek és háttérmunkások összjátéka. Igazi, a szó eredeti értelmében vett csapatmunka, s ennek a csapatnak csak az lehet tartósan a tagja, aki - legyen bármi is a beosztása, pl: gyártásvezető, ügyelő, színészegyeztető - képes a világról művészi módon gondolkodni.

 

 

Ahhoz pedig, hogy ez a csapat folyamatosan alkotni legyen képes, alkotói környezetet, méltó közösségi találkozóhelyet kell teremteni.

 

Jóllehet, a Magyar Rádióban van (még van) további három remek hangjáték stúdió, ez a környezet leginkább az 1-esben valósult meg. Itt tudtunk először, immár 40 évvel ezelőtt négycsatornás (kvadró) térhatású hangjátékokat készíteni.  Olyan magyar nyelvű műalkotásokat, amelyek a korabeli nemzetközi hangfesztiválokon a világ összes többi rádióját legfeljebb a második helyre tették esélyessé. A kvadró felvételek elektroncsövekkel működő, négysávos magnóval készültek. Közülük már csak egyetlen működőképes; könnyen lehet, hogy egyszersmind egész Európában ez az egyetlen ilyen  készülék maradt meg.

 

 

   

 

Az 1-es stúdiót dinamikus nyugalma, méltósága, mondhatnánk, művészi eleganciája emeli ki a többiek közül. Aki ide belépett - és sokszor beléptünk, ha nem is volt dolgunk ott -, ösztönösen megérezte e csodát. Halkabban beszélt, igyekezett nem zavarni az alkotást. Ha pedig a mű elkészítésének résztvevője volt, erőfeszítés nélkül összpontosíthatott a munkájára.

 

Az 1-es stúdió a rohanó rádiós világ kontrasztja. A környező stúdiókban hajsza folyik a műsormásodpercekért, a riportokból olykor még a riportalany levegővételét is kivágják. A hangjáték szembeszegül az aktuális műsorok fésületlen "ritmustalanságával", itt minden lélegzetnek, minden tempónak olyan súlya van, mint a szívünk dobbanásának. Az 1-es stúdiót mindannyiunk szíve működtette, így hát nem volt légszomjunk egy pillanatra sem.

 

A hangjátéknak a lehető legszebben kell szólnia. Az 1-es stúdióba (és a 6-osba, ahol komolyzenei műsorok, felvételek készülnek),  került mindig a legszebb hangú keverőasztal, és előbb-utóbb a legmodernebb technika is.    Azt az asztalt, amit most kidobtak onnan, kb. 20 esztendővel ezelőtt 14 millió forintért vásárolták. Akkortájt ennyi pénzből 5-6 db sokcsatornás, de kicsit többet torzító, gyakrabban elromló keverőasztalt lehetett megvenni. Ám az 1-es stúdió keverőasztala a mai napig nemcsak szépen, sustorgások nélkül szól: ő volt a végzet asszonya is. Ha valaki csak egyszer is megtolta bármelyik hosszú keverőjét, az az érzékiség kerítette hatalmába, ami nélkül a szerelem csupán aktus, a hangjáték csupán elektromos jel volna. S milyen szépen megfért ebben a stúdióban egymással szoros kapcsolatban, szervesen fejlődve és összenőve négy generáció: a csöves, a tranzisztoros, az analóg integrált áramkörös és a digitális hangtechnika.

 

 

 

Az 1-es stúdió földrajzilag is kedvező helyen volt. Pár lépésnyire a Pagodától, ahol egykor a nemzet legjobbjai találkoztak felvétel előtt.  A Pagodában, ahol akkoriban nem a "Szavak (gép)ereje" nyomott el a beépített hangszórókból minden beszélgetést, hanem ahol Sinkovits Imre perlekedett Gobbi Hildával, vagy a még mikrofonlázas Udvaros Dorottyának adott néhány tanácsot Major Tamás.

 

 

Szóval, sajátos műfaj a sirató. Mert van benne minden, mégsem megemlékezés. Azért szoktak ilyesmit írni, hogy senki ne szégyelljen bőgni, amikor tudja, hogy a többiek is zokognak.

Társaság a Közszolgálati Rádióért