Társaság a Közszolgálati Rádióért

Cs. Kádár Péter: Gondolatok egy új médiatörvényről

 A Népszabadságban 2002. június 15-én rövidítve megjelent tanulmány teljes változata

Az 1995-ben elfogadott, de csak 1996-tól hatályos, a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény módosítása lényegében a törvény kihirdetésétől számítva napirenden van. Az utóbbi esztendőkben a módosítási javaslatok fő indoka az európai jogharmonizáció.

Meglehetősen tanácstalanul nézek ki a fejemből, ugyanis csaknem az összes EU-tagállam médiatörvényét olvastam már, s ha valaki, aki szintén olvasta e jogszabályokat, hitelt érdemlően meg tudja mondani nekem, hogy jogilag ezek a törvények mitől harmonikusak, annak életem végéig előre fogok köszönni.

A hazai médiatörvény ugyanis nem amiatt rossz, mert egy ködös közös jogelvnek nem felel meg, hanem azért, mert nem médiatörvény, hanem a honi tömegkommunikációs társadalom (újságírók, mérnökök, médiajogászok) közönyéből kifolyólag egy összecsapott és már megszületésekor is hírközlés-technológiai szempontból elavult politikai maszlag, félelemkeltő diktátum, hatalmi osztozkodás, privatizációs törleszkedés  és szakmai ostobaság-gyűjtemény: összességében a mindenkori önkényuralmi törekvések kegyosztó módon történő megvalósításának eszköze.

Egy új médiatörvénynek - ahogy azt már 1990-ben, Kishonti István kollégámmal közösen leírtuk, és többek között a Népszabadságban is megjelent - az elektronikus tömegtájékoztatás egészéről kell szólnia, függetlenül e tájékoztatás megjelenési formájától. Hangsúlyozom, nem igaz az a sunyi, a hatalom birtokosait igazoló állítás, hogy a hatályos médiatörvény szakértői előkészítői vitáin ne lett volna szó az internetről vagy a mobilkommunikációról.

Tömegtájékoztatáson olyan kommunikációt értünk, amelynek nincs konkrétan, személyesen nevesíthető célközönsége; ezzel különböztetjük meg a tájékoztatás egyéb formáitól. Például a magánbeszélgetéstől, hivatalos értekezlettől, személyes levéltől, stb. A tömegkommunikáció ebből következően még akkor is egyirányú, ha interaktív elemek színesítik. Az elektronikus jelző arra utal, hogy a kommunikáció megvalósításához valamilyen távközlési eszközt veszünk igénybe, lehetőséget nyújtva pl. a kommunikáció jelenidejűségére. Ezzel különböztetjük meg a tájékoztatás ezen fajtáját a nyomtatott sajtótól, a hanglemeztől, a személyes emiltől, stb. A papíron megjelenő Népszabadság a hagyományos tömegkommunikáció, az internetes Népszabadság az elektronikus tömegtájékoztatás közé sorolható még akkor is, ha tartalmuk lényegében azonos. Hangsúlyozandó, hogy egyébként nem az átviteli csatorna fizikai tulajdonságai a meghatározók: a telefonbeszélgetés átvitele ugyanazon a dróton történik, mint a rögzített szexlihegésé, ám az egyik a személyes, a másik a tömegkommunikáció (telefonhírmondó) körébe tartozik. Ha a barátom küld nekem sms-t, az nem tömegtájékoztatás, ha valamely párt képviselőjelöltje a választási kampány részeként teszi ezt, akkor tömegtájékoztatás. Sőt, már az is tömegtájékoztatás, ha a barátom az sms-t nem személyre szóló tartalommal - hanem pl. reklámjelleggel vagy polgári engedetlenségi akcióra történő felhívással - sok személynek küldi szét, pl. egy címlista alapján. Ugyanígy: ha egy internetes fórumon vagy cseten egyszeri polgárok egymás agyát fűzik, akkor az nem tömegkommunikáció, hanem elektronikus személyközi kommunikáció. De ha ugyanannak a csetnek vagy fórumnak közérdeklődésre számot tartó vendége van, abban az esetben már tömegkommunikációról beszélünk.

Egy új médiatörvény megalkotásakor a legfontosabb feladat tehát, hogy a lehető legpontosabban határozzuk meg a törvény tárgyát, és a normaszöveg készítése során minden egyes fogalmat precízen definiáljunk. A törvény akkor lesz jó, ha terjedelmének többségét ezek az egyértelmű fogalom-meghatározások teszik ki.

Attól, hogy egy törvény a hagyományos rádiózásnál és televíziózásnál jóval nagyobb területet ölel át, még nem kell arra gondolni, hogy a törvény áttekinthetetlenül terjedelmes és részletező lesz. Éppen ellenkezőleg: ha a jogalkotó az Egyesült Nemzetek Szervezetének - hazánkban is törvénybe iktatott - az emberi jogokról szóló egyezségokmányából indul ki, akkor egy nagyon egyszerű, a mindennapok során is használható jogszabály fog létrejönni. Ez az egyezségokmány azt mondja ki, hogy mindenkinek joga van az információ előállításához, kutatásához és terjesztéséhez zaklatások nélkül és határokra való tekintet nélkül. A sajtószabadságot tehát emberi alapjogként kell kezelnünk, ami nem azt jelenti, hogy ez az alapjog nem korlátozható. Azonban rendkívül kevés olyan korlátozást szabad csak az új törvénybe iktatni, amely korlátozás más jogszabályban (alkotmány, btk., szerzői jogi törvény, nemzetközi szerződések stb.) még nem szerepel. A törvény kötelező feladatokkal is megbízhatja/megterhelheti a tömegkommunikációs szolgáltatókat, e kötelezettségekkel arányosan azonban kedvezményekről, juttatásokról is kell rendelkeznie.

Hogy mit részesít előnyben és mit akar korlátozni a törvény, az politikai és médiapolitikai  elhatározás kérdése. Ami a politikai koncepciót illeti, véleményem szerint - és ezt támasztja alá a fejlett polgári demokráciák gyakorlata - a hazai médiarendszer céljául a demokratikus értékrend minél átfogóbb megismerését, elsajátítását, elmélyítését; a demokratikus intézményrendszer hozzáférhetőségét, célszerű használatát; a civil társadalom építkezésének segítését tűzhetjük ki oly módon, hogy az a magyar nemzet, a magyar nép érdekeit, értékeinek megőrzését és gyarapítását szolgálja, az európai és az egyetemes civilizáció részeként. A médiapolitika e célkitűzésnek megfelelően alakítja ki preferencia rendszerét, s ez a rendszer fogalmazódik majd meg a tételes paragrafusokban.

E felfogás szerint bárki folytathat elektronikus tömegtájékoztatási tevékenységet, és - a továbbiakban nevesített kivételektől eltekintve - e tömegkommunikációs tevékenység irányultsága e törvény által nem korlátozható. Például: ha az egyes politikai szervezeteknek, mozgalmaknak az interneten lehet saját honlapjuk, internetes hang- és mozgókép szolgáltatásuk, akkor miért ne lehetne hagyományos értelemben vett rádiójuk vagy televíziójuk? Ha a tömegkommunikációs tevékenység valóban - hangsúlyozom, ha valóban - alkotmányellenes, sérti a Párizsi Békeszerződést, revizionista, rasszista, antiszemita nézeteket propagandisztikus jelleggel közöl, gyűlöletet és félelmet kelt; uszít, és ez a tevékenysége összefüggésbe hozható a működtető szervezet tevékenységével, akkor talán nem a rádiót, hanem az ilyen nézeteket képviselő szervezetet kell betiltani - és az ilyen szervezetet be kell tiltani.

A tömegkommunikációs tevékenység felelősség. Mivel ma már technikai értelemben eléggé olcsón lehet elektronikus tömegkommunikációs tevékenységet folytatni (az interneten pl. csekélyke reklámfelület fejében ingyen), ez a felelősség kevésbé riasztó. Gondoljunk például arra, hogy noha a sok ezer, középiskolások által készített hazai honlap némelyikének látogatottsága sokkal magasabb, mint mondjuk a Bartók Rádió hallgatottsága, ám e sokszínű honlapbirodalommal annak ellenére nincs különösebb - törvénybe ütköző - gond, hogy készítőik nem valamilyen cenzúrahivatal által vannak ellenőrizve. A honlapok színvonalával persze nem lehetünk kibékülve, ám itt léphet be az ösztönző rendszer.

De ha ennyire szabadjára engedjük a tömegkommunikációt, mi lesz azzal az alapkövetelménnyel, hogy az elektronikus tömegtájékoztatásnak objektívnak kell lennie? Nos, a jelenlegi médiatörvényben - tudom, sokak számára meglepőt állítok - éppen e sorok szerzőjének az 1994. évi előkészítő tárgyalás-sorozaton tanúsított szívós szakértői makacssága következtében sehol nem szerepel az objektív kifejezés. Mégpedig azért nem, mert minden emberi kommunikáció, így a tömegkommunikáció is szubjektív. Objektívnak a körülöttünk lévő valóság tekinthető csupán, amelynek megismerése során a felismert összefüggések kommunikálása objektivizálódik - ezt hívják tudománynak. Esetünkben azonban szó sincs erről. Valami hasonlóról azonban van: tárgyszerűségről, tényszerűségről, tárgyilagosságról, pártatlanságról, kiegyensúlyozottságról, stb. A hatályos médiatörvény értelmében felállított Panaszbizottság eljáró tanácsainak munkássága azonban azt bizonyítja, hogy ezen fogalmak értelmezése finoman fogalmazva változatos. S nemcsak azért, mert a tanácsok tagjainak felkészültsége nem mindig a legmegfelelőbb, hanem, mert a társadalmi közfelfogás és gyakorlat is képmutató. Rémhírek, felkészületlenségből származó megalapozatlan állítások, szándékos hazugságok, személyiségi jogokat sértő közlések terjesztését természetesen nem szabad szó, súlyos esetekben büntetés nélkül hagyni, de - ismétlem - ezek a jelenségek a ptk. és a btk. hatáskörébe utalhatók.

A korlátozások helyett célszerű tehát a támogatásokra helyezni a hangsúlyt. A jelenlegi médiatörvény ebből a szempontból négy kategóriát különböztet meg: a közszolgálati műsorszolgáltatást, a közműsor-szolgáltatást, a nem nyereségérdekelt műsorszolgáltatást és a műsorszolgáltatást. Bizony - és ez megint meghökkentő lehet - a médiatörvény szóhasználata szerint Magyarországon nincs kereskedelmi rádiózás és televíziózás. Valójában persze van, és ez a tömegkommunikációs tevékenység a legtámogatottabb forma annak ellenére, hogy látszólag semmilyen kedvezményt nem kapnak a - törvény szerint tehát jelzővel meg nem különböztetett, az alapvető kategóriát jelentő - műsorszolgáltatók. Sőt, műsorszolgáltatási díjat is kell fizetniük. Ténylegesen viszont ők kapják a legtöbb kedvezményt, hiszen szinte bármilyen vacak műsort szolgáltathatnak, suk-sükző műsorkészítőkkel. Ráadásul számukra nem jelent túl nagy megterhelést a Műsorszolgáltatási Alap által kiírt műsorpályázatok pályázati díjának befizetése, ami átlagosan 17 000-szerese - nem tévedés, tizenhétezerszerese(!)  - a hasonló hazai pályázatok pályázati díjának. Ha a kereskedelmi műsorszolgáltatók közműsor-szolgáltatókká minősíttetik magukat, nem kell műsorszolgáltatási díjat fizetniük, és jelentős anyagi támogatásban részesülhetnek. Elvileg a nem nyereségérdekeltek is kaphatnak támogatást, ennek feltétele azonban, hogy számottevő egyéb bevételük is legyen. A médiatörvény jelenlegi formája - és főként annak végrehajtása - megnyomorította, ellehetetlenítette a közösségi rádiózást, mert nem fogadja el értékként az önkéntes munkát, a nem nyereségérdekeltség tényleges értékmérője is a bevételhajsza eredményessége, a gazdaságossági mutatók kizárólagossága. A törvény legnagyobb bűne azonban a közszolgálatiság lejáratása, a közszolgálati intézmények ellehetetlenítése. Tudjuk, ez volt az egyik politikai célkitűzés, hiszen meg kellett tisztítani a terepet a tőke előtt, s csak azon csodálkozhatunk, hogy a talaj felszántása, majd sóval történő behintése ilyen sokáig tartott.

Gomboljuk hát újra a kabátot! Jelentsük ki, hogy a néhány bekezdéssel korábban vázolt politikai koncepció, a polgári demokrácia értékrendjének tükrözése a cél. Ennek érdekében az államnak az általa kívánatosnak tartott tömegtájékoztatási tevékenységet úgy kell támogatnia, hogy az független legyen a piaci helyzettől.

Az elektronikus tömegtájékoztatás közszolgálati intézményei finanszírozásukat tekintve költségvetési intézmények. Ez nem azt jelenti, hogy az állam kénye-kedve szerint avatkozhat be a közszolgálati - vagy az ő hatalmas felelősségére hivatkozván, például egy felduzzasztott ORTT képében más - szervezetek életébe, éppen ellenkezőleg: az állam felelőssége abban van, hogy minden feltételt biztosítania kell a stabil, nyugodt működéshez. Hiszen a feladatok teljesítése csak akkor várható el, ha annak feltételei hosszú távon is garantáltak. A feladatok pontos meghatározását követően - és azért ez nem olyan egetverően nagy intellektuális teljesítmény - kiszámolható, hogy megvalósításukhoz mennyi pénz, beruházás, tárgyi eszköz és munkatársi létszám szükségeltetik, tehát a fejük tetejéről a talpukra állíthatók a közszolgálati elektronikus tömegtájékoztató intézmények: nem a keretek szabják meg a feladatokat, hanem a feladatok a működés kereteit. Így nagyobb a garancia arra is, hogy az intézmények vezetői ne kerülhessenek önnön rögeszméik csapdájába, és az intézmény belső szervezete ne válhasson küldetéstudattal megáldott ámokfutó látnokok vagy tolvaj bandák prédájává. Már csak azért sem, mert ha ezen intézmények közfeladatokat látnak el, akkor kívánatos volna, hogy munkatársaik ismét közalkalmazottak legyenek, akik fizetésért, végzett munkájukkal arányos fizetésért dolgoznak. A közszolgálati elektronikus tömegtájékoztatástól természetesen elvárható, hogy e tájékoztatás sokszínű, megalapozott, érdekes és valóban kiegyensúlyozott legyen, sőt, ez utóbbi fogalmat nagyon is tágan kell értelmezni. A közszolgálati elektronikus tájékoztatásnak nem megfigyelői, hanem figyelői szerepkörben kell lennie. Érzékenyen kell reagálnia mindarra, ami szűkebb és tágabb környezetünkben történik, és választott célközönségének megfelelő módon kell tálalnia mindazt, amire figyelnie volt érdemes. Nem kerülhető meg a közszolgálati intézmények felügyeletének, irányításának kérdése, és itt nem szabad másra gondolni, mint felelős, tényleges tulajdonosi jogosítványokkal felruházott, a civil szféra által elfogadott személyekben megtestesülő, szakértői civil kontrolra.

A közszolgálati elektronikus tömegtájékoztatásnál nem kevésbé fontos a közösségi elektronikus tömegtájékoztatás. Az ilyen tevékenységet végző szervezetektől várhatjuk leginkább az önszerveződő civil szféra kibontakozását. Ezért működésük minimális feltételeit normatív módon kell biztosítani, a pénzeszközök elosztását az ilyen szolgáltatók szakmai szervezete(i) végezzék. A közösségi elektronikus tömegtájékoztatás alfaja lenne a kisközösségi tömegtájékoztatás, amely iskolák, kistelepülések, kerületek, lakótelepek stb. számára jelentene kommunikációs lehetőséget.

A kereskedelmi elektronikus tömegtájékoztatástól pedig azt várjuk, hogy minél több pénzt termeljen önmaga hasznára és a médiarendszer finanszírozásához való hozzájárulás céljából.

Az általam elképzelt törvény feleslegessé tenné az Országos Rádió és Televízió Testületet, s ugyanúgy emlékezhetnénk rá, mint a hajdani Tájékoztatási Hivatalra vagy a Kiadói Főigazgatóságra. Azokban az esetekben, amikor fizikai okok miatt korlátozni kell az elektronikus tömegtájékoztatás szereplőinek számát (úgymond kevés a frekvencia), a Hírközlési Felügyeletnek kell pályázatot hirdetnie. Ha a pályázatra egynél több jelentkező van, sorsolással kell eldönteni, ki a győztes. A sorsolásos rendszert alkalmazzák egyébként az Egyesült Államokban is. Ez a szisztéma finomítható olyan módon, hogy a közösségi elektronikus tömegtájékoztatásra jelentkező versenyzőt előnyben kell részesíteni, a közszolgálati elektronikus tömegtájékoztatáshoz pedig pályázat mellőzésével kell biztosítani a mindenkori legkorszerűbb, a lehető legtöbb állampolgárt elérő technikai lehetőségeket - földi sugárzást, kábeles terjesztést, műholdas közvetítést, internetet stb.

Az ORTT-t szakintézmények válthatnák föl. Közülük legfontosabb az Országos Médiakutató és Információs Közalapítvány, amely tehát figyelné, rendszerezné és közgyűjtemény jelleggel tenné hozzáférhetővé az elektronikus tömegtájékoztatással kapcsolatos ismereteket. S ha már az ismeretekről van szó: vagy magában a médiatörvényben, vagy a médiatörvényen keresztül más törvényben meg kellene határozni, hogy az elektronikus tömegtájékoztatás professzionális intézményeiben milyen munkakörök kizárólag milyen szakképesítéssel láthatók el - véget vetve ezáltal a szakmai dilettantizmusnak. S persze azt is szabályoznia kellene vagy a médiatörvénynek vagy az oktatási törvénynek, hogy milyen szervezetek jogosultak médiaoktatást végezni, nehogy tartósan Anettka maradjon a mérce.

Társaság a Közszolgálati Rádióért