Társaság a Közszolgálati Rádióért

 

Szigeti István: Csókoltatok mindenkit

Az alábbi írás még tavaly született, de akkor a szerző kérésére - egy nap után - levettük a honlapról. Most - ismét a szerző kérésére - visszatettük. Így, 2008 nyarának közepén, jól esik egy kis nosztalgiázás.

 

A fölfuvalkodott béka és az ökör

 bevallom engem néha már gyötör
nemcsak gyötör de szinte mintha fájna
a nagyravágyó béka s az ökör
ezópusz óta híres fabulája

 mert mindeddig harsányan kinevettük
a pukkadásig fölfuvalkodót
s most mintha nevetni nem volna kedvünk
ökörnyi már az öklünknyi se volt

 fújja magát s a magáét a béka
megvalósulni látszik vágya célja
mind hatalmasabb csődöt mond a vén
fabulák minden eddigi receptje

hőköl szomjan az ökör s még remény
sincs arra hogy a béka kirepedne

 (Kányádi Sándor, 1983)

Vajon ki lehet az a Szilágyi úr?

 

Csókoltatok mindenkit!

Csókoltatom a civil szervezeteket, a civilekből lett profikat (politikusnak is hívják őket), meg az egész világot!

A civil szervezeteket azért, mert jórészt hallgatnak, mint az a bizonyos a fűben. Azt papolják lassan két évtizede, hogy ez egy demokratikus társadalom, ahol rendkívül fontosak a civil kezdeményezések, s a diktatúra már a múlté.

Nos, nem veszem észre, hogy bármely civil kezdeményezés is észrevette volna, hogy a Magyar Rádióban a legklasszikusabb diktatúra folyik. Nem csupán az egyéni megfélemlítés - amúgy zseniális, jóllehet évezredek óta ismert (divide et impera) - technikájára gondolok. Az tökéletesen működik. (Ki gondolta volna, hogy egy szellemi műhely alkotó tagjait így ki lehet játszani egymás ellen - is?!)

Talán többen ismerik Ottlik Géza Rádióval kapcsolatos történetét, mely szerint az író jött a cégbe, ám géppisztolyos őrökkel találkozott. Saját bevallása szerint megtapogatta zsebeit, s miután még csak egy pisztolyt sem talált, "nem indulunk egyenlő esélyekkel" sóhajjal visszafordult. Utána soha többé nem próbálkozott.

Azt a géppisztolyt egy rendszer működtette. A jelenlegit ki? Ha össze kell hasonlítanom a kettőt, biz' Isten az előbbi javára döntök. Ő nem használta azt, amire fel volt hatalmazva!

A jelenlegit ki hatalmazta fel?

Amikor először - 1978-ban - a BBC-ben jártam, bementem a portára, mondtam, kit keresek. A recepciós kedvesen elmondta, merre menjek, majd, miután többször gyanakodva hátrafodultam - "Ennyi az egész?" - megkérdezte, hogy netán nem értettem?

A géppisztolyt kerestem.

Ha jól emlékszem, 1994-ben Borenich Pétert állította meg a valamennyiünket személy szerint jól ismerő és szerető rendész, mondván, "a belépőjét kérem, szerkesztő úr!" Péter elcsodálkozott, "de hisz...". "Igen, Péter, de most muszáj, nehogy illetéktelen jöjjön be!"

Volt belépője. Nem csupán neki. Még azoknak is, akiket kirúgtak. Annak a 129-nek. A sétáló papíron nem szerepelt a Belépő leadása rovat - akkor. A haza - esetünkben a Rádió - mégoly erőszak árán történő elhagyása nem vonta maga után a disszidens státust, az állampolgárságtól való megfosztást, a gettóba való kényszerítést. Igaz, pszichológust sem biztosítottak. Volt viszont szolidarítás. Kint és bent egyaránt.

Ugye, milyen emberséges volt a Csúcsra járatott Rádió? Csúcs László bukása után gyűjtést szerveztek az ellehetetlenült teljes jogkörrel megbízott (hajdani) alelnök számára. Még a templomban is. Meg is kérdezték a gyerekeim, hogy "annak a bácsinak, aki kirúgta az apát?". Nos, Csúcs úr, nem tudom, mi lett önnel az évek során - bár gondolom, hogy közgazdasági végzettséggel meg lehet élni, akár kormánypárti, akár ellenzéki szerepben -, becsületemre mondom, ma adakoznék önnek. Mert, bár elhivatottnak érezte magát, s ez, mint tudjuk nagyon veszélyes, ön csak rossz súgókra hallgatott.

Eszembe jut az ötvenes évek beli vicc: A cigányprímás felvételét kéri a pártba. Megy a felvételi beszélgetésre a komájával, aki a megmérettetés alatt kint várja. No, felvettek? - kérdi. Mire a jelölt: Nem. Oszt mivel indokolták? Azt mondták, hogy azelőtt a nyilasoknak muzsikáltam. Miért nem tagadtad le? Nem lehetett, mind ott ült!

Emlékeim szerint engem egy hajdanvolt orgonista-jazzdiktátor rúgatott ki, politikai okokból, aki azelőtt a fehérházi kapcsolataira volt büszke. (Soha nem felejtem el, hogy édesapám pontosan annyi idős volt, mint én 1994-ben, amikor 1948-ban kirúgták a Városházáról. Évtizedekkel később, mikor már eszméltem a politikára, kérdeztem: nincs benned harag, bosszúvágy? Mire ő: Nincs. Természetes, hogy egy új rendszer megszabadul a régi főtisztviselőitől, csak a jóvátehetetlen dilettantizmus ne lett volna. Az fáj, mind a mai napig.)

Borenich Péternél és kedvenc rendészünknél hagytam el. Azóta elektonikus belépő van minálunk, a Bródy Sándor utcában. Veszélyes. Megingathatja a diktátor székét. Netán önálló életre kel, és elkezd agitálni a még megmaradt - javarészt szenvedők (amikor találkozunk, azt kérdezik: nem tudsz valami emberi munkahelyet?) - között.

Vagy az őt kísérő hajdani munkatárs tesz kárt a - miben is?

Bent voltam - micsoda bűn! -, hisz valakinek le kellett adni a táppénzpapírt. Utánanéztek. Ők, akiknek az átalakítás gondjai mellett semmire sincs idejük. Meg is kérdezték, hogy is van ez? Járóbeteg vagyok, imádok nem dolgozni, s táppénzből élni, hát meglátogattam a kriptát.

Barátom, ki nem rádiós, mondta, hogy szörnyű a hangulat. Ott, ahol valamikor százával tolongtak színészek, zenészek, írók, költők, meg egyéb haszontalanságok.

A minap végigmentem a Bródy-portától az ELZEN-ig (Elektroakusztikus Zenei Stúdió - Puskin, 3. emelet), anélkül, hogy teremtett lélekbe/testbe botlottam volna. No comment. (Bocs, ez hasonlít a timesheet-hez, a brain-storming-hoz, a ... - szóval nincs hozzáfűzni valóm.)

Elkalandoztam volna? Naná, hiszen - tekintve, hogy a nemkívánatos korosztályhoz tartozom (54 éves vagyok, rövidesen 55!) - életem nagyobb részét (32 esztendőt) ezek között a falak között töltöttem. A szocialista nagyüzemben. Ahol az első pillanatban közölték velem, hogy ez az intézmény pártunk és kormányunk legfontosabb szócsöve (na ja, a Televízió akkor még gyerekcipőben járt - hétfőn pl. adásszünet volt -, s kereskedelmi csatornákról még csak nem is álmodtunk - szerencsére!). Én azt hittem, hogy az a hely, ahol Dohnányi Ernő, Lajtha László, Cs. Szabó László és még sokan mások tevékenykedtek, az a kultúrának, a művészetnek csakis fellegvára lehet. És láss csodát, az is volt! Nem nosztalgia, ez tény

Megpróbáltak "kordában tartani" minket, el kellett fogadnunk a játékszabályokat. Voltak műsorlehallgatások, de tudtuk, mikor kell leejteni egy hamutartót, mikor kell köhögni vagy másra terelni a beszélgetést, s azt is tudtuk, hogy mit kockáztatunk. És működött. Néhány letiltás, fegyelmi árán szabadabbak voltunk, mint ma, amikor a sötétség, a dilettantizmus diktál. Amikor a közszolgálatiságnak, a kultúrának nyoma sincs, ill. esztráddal próbálják helyettesíteni azt. Ahogyan tanult barátom tanult felesége mondta: anno a kapun kívül volt a diktatúra, ám belül a demokrácia. Mára fordított a helyzet.

Csókoltatok mindenkit!

Csókoltatom a civil szervezeteket, a civilekből lett profikat (politikusnak is hívják őket), meg az egész világot! A civil szervezetek hallgatnak, a civilekből lett profik (politikusoknak is hívják őket) szintén. Az egymás minden rezdülésére, gondolatára, sőt meg-nem-fogalmazott elképzelésére is érzékenyen reagáló hajdan-civil-ma-már-profik ugyanúgy hallgatnak, mint az amatőr-maradt civilek.

Felhívás, petíció, személyes megkeresés mit sem ér, a kultúra, a közszolgálatiság senkit nem érdekel. Miért? Megkockáztatom a kijelentést: nem tudják, miről van szó! Súlyos vád? Igen. Tessenek kedvesek lenni megszólalni és elhiszem, hogy tévedek! Csak ismételni tudom az előttem szólókat, az összes párt ugyanúgy hallgat, mint a civilek (akik azok is maradtak, annak vallják magukat). A két nagy ellenfél - érdekes módon - ezügyben meg se szólal! Mi történt? Mindkettőnek érdektelen mindez? Vagy...?

Ez utóbbi, be nem fejezett, mondatomat valószínűsítem, hiszen a Magyar Rádió (zrt.) kuratóriumában soha nem látott/képzelt egyetértés mutatkozik. Amikor a nagykuratórium tagjai közül többen szerettek volna érdemi kérdésekről beszélni, érdekes módon az ellenzéki alelnök torkollta le őket. Tehát, teljes az összhang. Miben?

Egy hajdanvolt kiemelkedő szellemi műhely lerombolásában, tönkretételében.

Ideje, hogy nevesítsünk. Such úr! Megvette Ön a Magyar Rádiót, s ezáltal formált jogot annak tökéletesen maradéktalan birtokbavételére? Ha a kuratórium eladta önnek az adófizetők pénzéből fenntartott intézményt, akkor rendben van. Ön jogosult annak lezüllesztésére. Hogy személyesen semmit nem kockáztat? Bocsánat, de nem értem. Akkor hogy veszi a bátorságot ahhoz, hogy a maga(?) képére és hasonlatosságára formálja a - bocsánat, útálom a közhelyeket, de most ki kell mondanom - Nemzet Rádióját? Ki hatalmazta fel erre? A kuratórium? A szintén a nemzet pénzéből - nem is olyan rosszul - fenntartott kuratórium? Az a kuratórium, amely társadalminak mondja magát, jóllehet tudjuk, hogy párt-delegáltak alkotják?

Legyünk igazságosak! Such úr, Önnek ez fájni fog; nem ön kezdte el a züllesztést! Mindennek van előzménye, még Önnek is. Jóllehet Kondor Katalintól már több, mint egy éve szeretne megszabadulni, de nem sikerül. A miértekre talán Ön tudja a választ?! Vagy menjek feljebb? Megint átvernek bennünket? (Költői kérdés!)

Szóval, az ok és okozat évtizedekre nyúlik vissza. Nem is tudom, hol kezdjem el.

Összezavarodtam. Már nem tudom, hogy ki, kit képvisel. Kezdeményezzek népszavazást?

Volt valaha egy párt-delegált alelnök, akit fenntartásokkal fogadtunk, majd megszerettünk. Megszerettük, mert bár a "semmiből" jött, megpróbálta megismerni azt a környezetet, amibe belekerült. Megismerte a munkamenetet, a szakmát és kérlelhetetlenül kiállt az értékek mellett. Még azokkal szemben is, akik később a szélsőségek mentén találtak saját - addig gondosan leplezett - identitásukra.

Mondjak konkrét példát?

1983-ban egy Katalin-napi ünnepségen találkoztam Kányádi Sándorral, aki olyan - akkor véresen aktuális - szonettjeit mondta el, amelyek közlését az irodalmárok nem merték vállalni. Gondoltam, én, a muzsikus, felvállalhatok egy beszélgetést, amely a zene szemszögéből kezdődik. Tévedtem. Letiltottak. Amikor Erkel Tibor, akkori Zenei Főosztályvezetőt kérdeztem a műsor sorsa felől, hosszas elmélkedésbe kezdett erdélyi rokonai-ismerősei-barátai kapcsán arról, hogy csak ártunk nekik, ha ilyen műsorokat készítünk. Nem értettem. Aztán jött a fent említett pártkatona-alelnök - ideje, hogy nevesítsem: Agárdi Péter -, aki feltűzette a műsort, sőt azonnali ismétléséről is gondoskodott.

Ma a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriuma elnökségének tagja!

Szóval, csókoltatok mindenkit!

Mindenkit, aki tűri, hagyja az ország egyik legfontosabb szellemi műhelyének a tönkretételét.

Jut eszembe, könyvégetés. Célja: kiégetni a tudatból a könyv által hordozott gondolatokat, elűzni a papírra vetett szavak üzenetét. A máglya primitív mágiája. Ha elégetem a jelképet, a hordozót, pusztul a gondolat is. Esetünkben egy korosztály, mely ennek hordozója volt. Barbár rítus!

Bocsánat, adós maradtam a világgal! Igen, a világ ma egyre inkább a piac, az azonnal nevesíthető benefícium felé fordul. Félreértés ne essék, ez nem magyar sajátosság! Szisztematikusan kiirtjuk az értékeket (pont az a szép benne, hogy sokszínű) a primitív, primer igények kiszolgálása érdekében. Vagyis miért csodálkozunk, hiszen az egész piszkosul "trendi"?

Bocsánat, de én a "vörös farok" korszakában nevelkedtem, vagy ahogyan ma mondják, szocializálódtam. No, meg a génjeimben van az optimizmus. Ezért nem tudom legalább egy "rózsaszín farok" nélkül befejezni.

Talán léteznek még Bradbury Montag-jai, s talán jönnek még "könyvemberek"!

Többre - sajnos - nem hiszem, hogy számíthatunk.

Társaság a Közszolgálati Rádióért