Társaság a Közszolgálati Rádióért

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Gróf Miklós (Magyar Rádió) nekünk és a nyilvánosságnak szánt levelét. Egyrészt örülünk, hogy Miklós kollégánk vállalta gondolatainak közreadását. Végre van - lesz - mivel vitatkozni. Másrészt sajnáljuk, hogy ez az írás a Magyar Rádió honlapján nem jelenhetett meg, hiszen a Rádió vezetősége csaknem mindent megszüntetett (szüneteltet?) a honlapon, amely vélemény nyilvánításra alkalmas lenne. Nincsenek illúzióink, hiszen azt sem tette lehetővé ez az elnökség, hogy - Such Györgynek az IT Bussinessben megjelent állításával gyökeresen ellenkező módon - ne vesztegessük el az előző évet, hiszen olyan hangulatot keltettek a Magyar Rádió "állománygyűlésein", szerkesztőségi- és csoportértekezleteken, hogy aligha valakinek támadt kedve véleményt nyilvánítani. Aki pedig mégis erre "vetemedett", azt kirúgták. Különösen, ha a "deviáns személy" elmúlt 50 éves.

Gróf Miklós - egyelőre - szerencsés kivétel. És fiatal.

A Társaság a Közszolgálati Rádióért természetesen többféle módon fog vitatkozni Gróf Miklóssal.

Reméljük, e vita termékeny lesz.

Gróf Miklós: Töprengés a változásról

Cs. Kádár Péter: Elmélet vagy összesküvés?

Faragó Judit: Édes Grófom!

László György: Töprengés egy töprengésről

Gróf Miklós: Nyilatkozat. Részleges búcsú a Takrad nyilvánosságától


Gróf Miklós: Töprengés a változásról

Gróf Miklós - Társaság a Közszolgálati Rádióért

T. egykori és mai Kollégáim!

Elgondolkodtató: miért volt ennyire egyszerű az egykori Magyar Rádió "leterítése", ha azt gondoljuk, hogy az.?

Voltaképp a változást nem csataként éltük meg. Egyszerűen jött valaki, aki csendesen fenekestül felforgatta az Intézményt. Olyan folyamatokat generált, melyek abszolut nem értelmiség-pártiak, viszont a primitív KÖZ szempontjából teljesen érthetőek. Nem vitatható: "felkent értelmiségi" szempontból kb. olyan volt ez, mint a Téli Palota ostroma, mint a barbárok érkezése, mint a szovjet csapatok magatartása a szétlőtt, egykor tán polgári Budapesten. Emberünk gátlástalan módszereket választott, új doktrínát hirdetett, érzéketlen volt, szellemi sivatagot teremtett. Működésének összhatása egyértelműen negatív, ha azt a rádiós színvonalat, sokféleséget, értelmiségi gyűjtőközpontot nézem, mely érkezése előtt volt jellemző az Intézményre.

Kérdés azonban: az a társadalom, melyben a mait megelőző gazdag MR létezett, mennyiben volt azon a színvonalon, mint a rádiója. Másként fogalmazva: az egykori MR nem volt e leginkább egyfajta értelmiségi LÁTSZAT, mentsvár és önkielégítési alkalom, ahelyett, hogy funkcióba helyezkedett volna a társadalom nagyobbik része számára, és ténylegesen szolgálta volna. Szolgálat alatt azt értem, hogy tevékenységünk jól látható módon fontos és építő a társadalom nagyobbik része számára, amely értékeli is ezt a szolgálatot. Tehát nem arra gondolok, hogy általunk értékesnek TARTOTT de a "köz" nagyobbik részének semmit nem mondó témákban lubickolva mutatjuk fel újra meg újra fantasztikus műveltségünk szédületes magasságait és így megfelelünk a SAJÁT, magasan kvalifikált rétegünk kívánalmainak.

Másfelől viszont: mi van, ha így van? Miért ne lehetne a MR egyértelműen az ELIT szócsöve és gyűjtőközpontja, még ha túl sok köze nincs is a "köz"-höz?

További kérdés: definiálta e bárki is, hogy a MR-nak végül is mi a dolga ? Voltak e letűzött cölöpök a tekintetben: melyek azok a határok, melyeket soha semmilyen vezetés nem léphet át ? Ne csodálkozzunk az eredményen.

Feltételezve, hogy a jelenlegi vezetőségnek nem a Magyar Rádió felszámolása a célja, valamint feltételezve azt, hogy nem népnyomorító világbanki csoportok elhülyítést elősegítő kísérlete a jelenleg zajló változás - mint szokás ezt feltételezni romantikus összeesküvés-elméleti aggyal, elszomorodván mindazon, ami eddig történt, siratván magunkat ezerrel, plusz-muníciót kapirgálván saját igazunk alátámasztására -, a jelenlegi vezetés működése egyértelműen pozitív, ha azt a TÖREKVÉST nézem, hogy a Magyar Rádiót valamilyen formában próbálja végre elfogadhatóbbá tenni az átlag köz számára, és így csökkentse azt a szakadékot, mely a magát szerető értelmiség, az "ő" Rádiója, és a KÖZ nagyobbik része között fennáll. Ez a vezetés azért érdekes, mert nem értelmiségi jellegű pontról vezet egy értelmiségi intézményben, ami lehetne akár jó is, ha kellő értelmiségi kontrollal párosulna. Egyelőre úgy tűnik, nem ez történik, pénzügyi kontroll van, értelmiségi nincs. (Ahogyan eddig hatalmas értelmiségi kontroll mellett gyakorlatilag nem volt pénzügyi kontroll.)

A KÖZ megfogalmazásával ráadásul éppúgy adós maradt jelenlegi "rádiós elitünk", mint MI IS, akik egykori gyönyörű rádiónkban úgy véltük: a KÖZ hajlandó 30 %-ban a Petőfire szavazni reggeltől estig, - s így virgonc módon egyensúlyozni az életkorok, témák, műsorstílusok, értékek között a MI szájízünk szerint - , hajlandó hangjátékot hallgatni mert mi szeretünk és értéknek véljük, hajlandó IQ 2600-as szinten gondolkodni és élni, úgy, ahogy nekünk teljesen természetes, azzal a gyönyörködtető gazdagsággal, ahogy egyébként valóban érdemes, s ahogy tennék e köz nagymamái is 50 évvel ezelőtt. Nem így volt, nem vettük észre. Miért is ????

Nem vitás: sokkszerű, ahogy ma NEM így történnek a dolgok a Bródy Sándor utcában , meg másutt sem. (S melynek következtében egyébként a világ egyre inkább túllép, kacag és szánakozik - ha ugyan eszébe jut - e "haláltó" láttán.) De elemezzük: voltaképp kié a felelősség abban, ami történt?

Sem a Magyar Rádió küldetését nem fogalmaztuk meg anno, azért pedig végképp nem tettünk semmit, hogy HATÉKONY, valódi KÖZ-SZOLGÁLAT valósuljon meg, saját szolgálatunkon kívül. Ráadásul a mai társadalmi helyzetben hihetetlenül bonyolult megfogalmazni: a jelenlegi magyar "KÖZ" hatszáz szegmense közül kihez kívánunk szólni. Azt feltételezni viszont a "köz" bármelyik részéről, hogy "magától rátalál zsenialitásunkra mert kell neki", több mint naivitás. A közlésfolyamatok gazdagsága messze túllépte a szükséges mértéket, e folyam értéktartalma viszont mind alacsonyabb. Az átlagműveltség szintje már nem tart ott, hogy az eredeti, értékekben gazdag Magyar Rádiót integrálja a napi sodrás mind vadabb ritmusába. Rádiónk lassú, múlt-szerű, hihetetlenül értékes és - javarészt - magába zárkózó volt, a városnapok és egyéb kirakatok ellenére is.

Valójában ADÓ-SZINTEN a pozicionálás kérdését egyetlen főszerkesztő sem merte feltenni, - gondolván az érdeksérelmekre -, s mindez, párosulva a MR nem kifejezetten hallgató- sokkal inkább szakma- és önkielégítés-centrikus műsorszerkesztésével, a szociális szempontokkal, a szokásjogokkal, a barátságokkal, a hatszáz éves hagyományokkal, eredményezte tk. azt a Petőfi adót, melyen ugyan hemzsegtek az értékek - anélkül azonban, hogy világos folyamba szerveződtek volna, és a Hallgatónak követhető támpontokat adva, segítették volna Őt a választásban.

További kérdés ezen adások külalakja, hangzása, egyebe, a gyártási kényelem, az alacsony szinten feldolgozott műsorpercek kérdése, a hatástalanság, a fegyelem hiánya, az amatőr megoldások halmaza, az egyrétegű közlésfolyamatok eluralkodása, a kontroll-nélküliség, a begyepesedett állandó történelmi rádiós moha toxikus hatása és a többi.

Megint csak ne csodálkozzunk azon: hová jutott az Intézmény. A jelenlegi vezetés felelőssége, bűne nem vitatható a rombolásban - ha ugyan bűn egy új szálloda felhúzása előtt lebontani a régebbit -, az azonban, hogy szinte egyetlen fuvallat elég volt az ősi kastély porba omlásához, mutatja: a jelenlegi csapat csupán beteljesítette az amúgy is szükségképpen bekövetkező változást.

Ki a felelős mindezért, ha nem MI, akik végigéltük és formálhattuk volna azt az időszakot?

Összességében megállapíthatjuk, hogy a Hallgató és a hallgathatóság iránti SZAKMAI ALÁZAT komoly hiánya vezetett oda, hogy rádiónk láthatóan nem tényező a médiapiacon, MIKÖZBEN erről az alázat-nélküliségről jószerivel fogalmunk sem volt az amúgy kétségkívül ÉRTÉKES gondolkodás "pozitív elvakultságában". Érték és hallgathatóság LÁTSZÓLAG két különálló fogalomként definiálódott. Ha megnézzük pl. döntési foyamatainkat : hány stábértekezlet szólt arról, hogy hallgatóink közül ki, hogyan, miként ÉLVEZHETNÉ azt, amit megszülünk?

Arról nyilván rengeteg szó esett, hogy szakmailag jó-e ez; vagy az ide vagy oda, és Mucuska kifejtheti e világmegváltó gondolatait?

De mikor volt a HALLGATÓ, a HALLGATHATÓSÁG az első - vagy legalább meghatározó - helyen az ilyen jellegű vitákban ? Nem az a rádiózó, aki már megvolt, azok a százezrek, akik állítólag követelték adott műsorok megtartását mert már hetven éve megszokták. Azok, aki LEHETTEK VOLNA hallgatóink?

Furcsa módon először ez a kérdés "intézményesen" Mikó Róbert érkezésével vetődött fel - aki egyébként maga is csapást jelentett az előző, családias, "értékgazdag" Intézményre - hogy aztán a Petőfi adó villámgyorsan át is essen a ló túloldalára, olyannyira, hogy szinte kizárólag a FORMA határozza meg az eddig elsődleges lényeget. Az "öszvér-Petőfi", prime time-os TGV-ként száguldva és gondolatfoszlányokat felcsipegetve nappal, hagyományos MÁV-szerelvényként araszolgatva este a régi, századfordulós, szecessziós, "gyönyörködtetően vasgirlandos" műsorok között, elszomorító kettősséggel mutatta be mindkét állapot koncepciótlanságát és önmagában való életképtelenségét. Ennélfogva, csakis ebből a szempontból nézve, jelenlegi vezetésünk viselkedése akár még logikusnak is tűnhet, és kétségtelen: ABBAN AZ EGY társadalmi rétegben végre, ahol e nem túl bonyolult kérdésfeltevéssel ("nagyon zene") nem kockáztatjuk meg a gondolkodtatás kétes kimenetelű kalandját, a jelenlegi kurzus komoly sikereket mutathat fel.

Nyilvánvaló azonban, hogy ez az állapot nem lehet a Magyar Rádió jövőjének hosszú távú alapja, talán még egyetlen adóé sem, ha 10-20 éves távlatban gondolkodunk. Nem úszhatjuk meg a bonyolult gondolatkifejtést, a valódi ÉRTÉK felmutatását és képviseletét. De hogy HOGYAN tesszük a megváltozott - és még inkább megváltozó - környezetben, korántsem mindegy.

 (Érzésem szerint a jelenlegi vezetéstől egyébként nem várható el, hogy VALÓDI, rádiós kérdéseket fogalmazzon meg, mert lejár az életük, mire beletanulnak, ráadásul az egész struktúra sokkal bonyolultabb, semmint hogy költség-haszon számításokkal értelmezhető lenne.) Ebből a szempontból egyre jobban vesztegetjük az időt, s mint felkent értelmiség, úgy tűnik, csupán vizsgálatokra, jajveszékelésre és múltidézésre futja.

Itt az ideje, hogy a régi MR siratása helyett - s tegyük hozzá: a régi langymeleg kuckónk, bejáratott baráti körünk és oly kellemesen belterjes munkahelyünk, a pagodás himbilimbik, az önmegvalósító gyönyörök gyászódája helyett - végre azon gondolkodjunk: mi az, amit meg kell tartanunk a múltból - ha mindent, akkor mindent, de legalább tudjuk -; mi az, amit a jelenlegi vezetés JÓL ismert fel a megváltozott hallgatói szokásokból, mi az, amit nem, és legfőképp: ki mondja már végre ki, hogy MI is voltaképp a Magyar Rádió küldetése, alapállása, hitvallása, amelyhez képest NEM tehet ezt vagy azt, DE ezt vagy azt igenis tennie kell, ha rádiónak, ráadásul KÖZrádiónak, valóban hatásos médiatényezőnek akarja magát tartani.

Nem hinném, hogy igaz lenne némelyek vélekedése: a jelenlegi vezetés kizárólag gonosz hülyékből áll. (Aztán lehet hogy tényleg, de nem célszerű az érzelmi egyoldalúság IQ mínusz 600-as hibájába esni, még ha jogos, akkor sem.) A módszerek hajmeresztőek, nem vitás. Sokkszerű az a hatalmas hiány, mely az elmúlt, elvesztegetett évvel érte az intézményt és a hazai rádiózást. Ugyanakkor teljesen normális, elvégre a Téli Palota ostromakor sem Chopint játszottak a berendezést szétdúló lábszagú hordák, vagy a robbantáskor keletkező rom entrópiája is nagyobb a rendezett épületénél. De az efölötti jajveszékeléstől a dolgok nem változnak meg, nem jutnak előre, és ha valakik megoldhatják a helyzetet, azok javarészt azok, akik bent maradtak az Intézményben. Valami egyértelműen indokolja, hogy a Magyar Rádióban az történhet, ami, a Petőfi adó célzott korosztályában való sikere pedig vitathatatlan. (Ez nem jelenti azt, hogy ezzel a JELLEGŰ sikerrel egyet tudnék érteni, de az első lombik-kísérlet sikeres.)

Nem lehetséges, hogy attól rettegünk rádión kívül és belül: voltaképp NEM TUDTUNK rádiózni? Ha már Petőfi, ugye, "ha nem tudsz mást, mint eldalolni SAJÁT....." nos, ebből a megközelítésből izgalmas a kép, nemde ? Mennyiben volt AMATŐR az "ős-MR" és mennyiben nem az a mostani ? Mennyiben volt gazdag amatőrségében, és mennyire nem volt az hatásmechanizmusában? Hogyan látjuk magunkat anno? Kiderülne, hogy ragyogó gondolatok fogalmazódtak meg kizárólag MAGUNKNAK? Most pedig egy lecsupaszított, primitív PROFI tervezés folyik, mely hosszútávon eredményesebb?

Kérdés: mi lesz e "profizmussal", ha bonyolultabb területekre téved? Mi lesz a VALÓDI rádiózással? Mennyiben kötelező "amatőrnek" megmaradnia a közszolgálati MR-nak, épp azért, hogy a profizmus ne fojtsa meg az amatőr megközelítésből adódó íz- és témagazdagságot? A "nagyon zene" eddigi sikere még nem jelenti azt: megleltük a kérdésfeltevés helyes irányát. Egyszerű kérdésre egyszerű, egyelőre sikeres választ kaptunk. A MR kérdései ehhez képest galaktikus távolságokban és méretekben fogalmazódnak meg. Tudja ezt jelenlegi vezetésünk?

Úgy érzem, nem túlzás azt a kérdést feltenni: FELÉRI-E ÉSSZEL?

Szerintem nekünk az a dolgunk hogy ÖTVÖZZÜK a kétféle felfogás előnyeit - ha vannak előnyei bármelyiknek is -, és megpróbáljuk végre egyesíteni a korszerű, modern formákat azzal a tradícióval, melyet a Ház képvisel, illetve olyan ADÓKAT létrehozni, melyek világosan pozícionálva EGYÉRTELMŰ "stream-eket" jelentenek, és így pontosan orientálják hallgatóikat. Egyszerűen nem várható el másként, hogy a Hallgató tudja: a hatalmas médiaordibálásban mi éppen melyik szólamban vagyunk.

A Csilla-féle "full-rádió" érzésem szerint MÁR nem lehetséges. Az viszont lehetetlen, hogy lemondjunk arról a TARTALOMRÓL, mely az eredeti MR gerincét jelentette.

Világosan pozícionált ADÓKBAN és ezek kapcsolataként RÁDIÓBAN kell gondolkodnunk, nem pedig azon zokognunk, hogy "de szép volt a régi Petőfi, hol van már sokszínűsége".

Leszámítva a "krumpli-logók" felett érzett ellenszenvemet, pár dolog nem rossz jelenlegi vezetésünk eddigi ötletei közül. De itt az ideje ÉRTELMESEN tovább lépnünk.

Számomra a MR jövendő felállása a következő:

Kossuth - a szavak ereje, OK

Petőfi - nagyon zene + fiatalos tartalom max. 1.30-as villanásokban, OK

Bartók - a klasszikus zene és a magas szintű művelődés rádiója OK

MR Classic - kizárólag komolyzenei adó 24 órában

50+ - az ötvenesek, hatvanasok, nyugdíjasok SZÓRAKOZTATÓ adója

Régió Rádió - Itthon vagyunk,TISZTÁN regionális tartalom OK

Nemzetiségek

Parlament.(bár ehhez nem ragaszkodnék annyira, de legalább olcsó és nem követelnek gázsit a szereplők... illetve sokat, de csak áttételesen fizetjük. .:-)))

Ebben a formában kellene működnie a Magyar Rádiónak. Nem nyavalyognunk kell, nem azon siránkozni, hogy szétdúlták azt a fészket, ahol olyan jól hallgathattuk - MAGUNKAT.

Mit kíván a Magyar Nemzet? Magyarán: Mit kíván a Hallgató? Derítsük végre ki, vagy legalább jussunk el végre odáig, hogy a kérdés ne az legyen: mit kívánunk MI.

Ha csak ennek a problémának feltevésére vagyunk képesek, ez mellesleg annak nyílt beismerését is jelentené, hogy MI és CSAKIS, KIZÁRÓLAG MI voltunk az egykori MR hallgatói.


 

Cs. Kádár Péter: Elmélet vagy összeesküvés?

 

"Nem az a baj az amerikai tévével, hogy reklámokkal szakítja meg a műsort. Bár önmagában ez is elég borzasztó. Hanem, hogy mindenből reklámot csinál."
(Wim Wenders: Alice a városokban, 1974)

 

Amikor már harmadik napja dolgoztam a Magyar Rádióban, akkori főnököm megkérdezte, mik az első tapasztalataim. - Az a benyomásom - feleltem -, hogy a Bródy Sándor utcai bejárat fölött egy láthatatlan tábla hirdeti: "Minket két dolog nem érdekel. A hallgató és az igazság." - És meddig akar még itt dolgozni? - kérdezte elképedve a főnököm. - Azt hiszem, hogy ha el akarom távolítani ezt a táblát, életem végéig itt maradhatok.

 

Az elmúlt 29 évben sokszor volt az az érzésem, hogy egyre jobban érzi magát a helyén a tábla, de hogy ennyire biztonságban legyen, mint napjainkban, azt nem gondoltam volna. Nem gondoltam volna, hogy lesz olyan állapot, amikor nem lehet többé a szakmáról beszélni.

 

Nem könnyű Gróf Miklóssal vitatkozni. Ugyanis úgy tesz, mintha nem tudná: nem üldözési mániájuk van egyeseknek, hanem üldözik, kiüldözik - vagy talán már úgy is gondolják a Magyar Rádió vezetői, hogy ki is üldözték - azokat, akik véleményt mondtak, akik az új urak szerint alkalmatlanok a korszerű rádiózásra. 

 

Gróf Miklós sem véletlenül hoz példákat a megszállásra, s valóban, a Magyar Rádió új vezetői és a velük kollaboráló régiek megszállók. Ráadásul a legrosszabbak közül valók. Azok közül, akik élvezik és túlteljesítik is a feladatukat. Én pl. soha nem olvastam, hogy az általunk nem véletlenül gettónak nevezett helyiség elnevezése ellen tiltakoztak volna. Pedig ez nem becenév. Nem jókedvünkből találtuk ki. (Kívülállók számára: a gettó az az irodahelyiség, ahová csak a kirúgottak léphetnek be a kirúgásukat követően még három hónapig, viszont a Rádió "rendes" dolgozói nem. A gettó kihasználtsága - a gettó atyja, Szetei Tibor humánpolitikai igazgató szerint - nem éri el a 10%-ot. Ugyanis alkalmatlan arra, amire kitalálta.)

 

Azonban Gróf elkövet két apró történelmietlenséget. Amikor a bolsevikok elfoglalták a Téli palotát, majd nem sokkal később Szentpétervárott a forradalmi hevülettől vezéreltetve, a villamossíneket kezdték felszedni, mert azokat is a cár rakta le, egy bizonyos Lenin a Pravda nevű orgánumban indulatos cikket jelentetett ez utóbbi ostobaságról. Később azután az iménti szerző a könyveiben is részletesen kifejti, hogy a múlt végképp eltörlése nem a korábbi értékek megsemmisítését jelenti, hanem egy korhadt rendszer felszámolását. A II. világháború során Budapestre érkezett szovjet csapatok tevékenységének értékelése pedig bizonyosan nem intézhető el egy odavetett mondattal. Mert - hogy mást ne mondjak - az emberek többsége  örömmel jött föl a pincékből. Kíváncsi lennék, hány rádiós munkatárs - és a kb. hárommillió nyugdíjas közül hány hallgató örült a Petőfi hallgatottság-barát átalakításának? Jó dolog a történelemmel példálózni hát, csak akkor kéretik pontosnak lenni.

 

Gróf másban is téved: nem igaz, hogy a Rádió vezetőit a fiskális szemlélet vezérli, mert akkor nem szüntettek volna meg ténylegesen is vagy legalább potenciálisan nyereséges tevékenységeket, hanem fejlesztették volna azokat. A rombolásra természetesen lehet fiskális öltözéket aggatni.

 

Tehát: amikor minden törekvés arra irányul, hogy valóban megsemmisítsenek mindent, amiről Such György azt állította, hogy "nem a nemzetközi élvonal", mi a fenét szakmázzunk? Van-e értelme egy minden pillanatban egyre romosabb állapotban levő rádió esetében arról vitatkozni, hogy melyik műsor lett volna megmenthető? Amikor az "alkotás" szó vétségnek számít? Amikor a Magyar Rádióban fél- és negyedművelt fiúk és honleányok angolul "bírnak" csak beszélni, mert az olyan trendi? Amikor - Gróf hasonlatával élve - nem új szálloda épül, hanem csupán gagyi posztmodern-utánzat viskó?

 

Nem gondolom, hogy bárki is direkt unalmas műsort készítene. Miként azt sem gondolom, hogy csakis az a megoldás - noha kétségtelenül könnyű megoldás -, ha a programok számát szaporítjuk. Az ún. "szakosított műsorszolgáltatások"  is lehetnek baromi unalmasak. Ám a történelem számos példát mutat arra, hogy a látszólagos szatócsboltok is milyen jók lehetnek, ha jó a boltvezető - vagyis, ha a program egésze szerkesztve van. És mivel - sajnos - még legalább öt esztendő van addig, ameddig a digitális rádiózás ténylegesen beindul, talán azon kéne inkább töprengeni (ha egyáltalán), hogy három országos programmal, egy szedett-vedettnek sem nevezhető körzeti hálózattal és az internet megcsúfolását mutató honlap helyett egy igazi rádiós honlap-birodalommal kiket és hogyan lehet elérni. A közszolgálati rádiózásban éppen az a  nagy feladat, hogy minőségi és tartalmi engedmények nélkül, a lehető legnagyobb hallgatottsággal hogyan lehet segíteni egy egész társadalom fejlődését.

 

És akkor arról sem szabadna elfeledkezni, hogy a Magyar Rádió nem csupán műsorszolgáltató. Ha a közszolgálatiság három funkciója közül - értékteremtés, értékközvetítés, értékmentés - bármelyik is sérül, összeroskad az egész. Oly korban élünk, amikor a Magyar Rádió megszállói mindhármat kéjjel pusztítják. Gróf Miklós hogyan értékeli pl. Molnár Tibor (nemzetközi hírű hangrestauráló) eltávolítását? Az elektroakusztikus stúdió bezárását? Vagy azt, hogy megszűnőben az emberi hang a telefonközpontban? Vagy azt, hogy immár pszichológus vizsgálja, kinek mekkora az EQ-ja (érzelmi intelligencia hányadosa), ahelyett, hogy valódi, módszeres tehetségkutatás folyna?

 

Minden pusztítás megbocsátható a változtatás okán?

 

Gróf tudja a legjobban, hogy igazi alkotó (véleményem szerint minden ember) számára a tájmsift és más ökörségek undorítók és betarthatatlanok; csak a megfélemlítésre jók. Gróf tudja, hogy minden egyes jó műsor elkészítési ideje egyenlő az összes korábbi műsor elkészítési idejének összegével (azok tapasztalati jellege miatt), tehát a műsorkészítés csak nagyon lazán normázható. Gróf tudja, hogy az alkotás folyamata nem elemezhető folyamatábrával, bármennyire is ezt tanulták gyorstalpaló tanfolyamokon egyes humánpolitikai divatmajmok. Gróf még azt is tudja, hogy az igazi műsorok nem parancsra születtek, hanem... hanem mert volt valami, amit el akartunk mondani, és megtanultuk, hogyan kell e mondandóból kiemelni, ami közérdekű. És erre magyar szakemberek tanítottak minket, magyarul, hiszen egymást okítottuk. Írásvetítő, projektor, vagyonokért elkészíttetetett powerpoint filék nélkül - személyes példamutatással és rengeteg kudarccal. Ez az igazi profizmus lényege. Mert Gróf tudja, hogy kétféle rádiós van. Az egyik - miként ő is - már készített jó műsort is. A másik majd csak fog. Aki egyik kategóriába se fér be, az lehet kreatív, csapatjátékos, pszichésileg tökéletes is akár - csak éppen az a valami izé, az a hogyishíjják nincs meg benne.

Gróf tudja, hogy az alkotók időnként penetránsan viselkednek, mégis azokat a vezetőket értékeljük sokra, akik éppen ezeket a deviáns őrülteket támogatták.

 

Gróffal egy alkalommal azt is megbecsültük, hogy pl. a hangarchívum tartalmi feldolgozása hány ezer ember sokévi munkáját jelentené. Tehát évtizedek óta létszámhiány van a Magyar Rádióban - legalábbis a feladatokhoz képest.

 

A Magyar Rádió megérett (volna) egy igazi, csaknem forradalmi változtatásra. Valóban tűzre lett volna szükség. József Attilát saját szavaimmal idézve: nagy-nagy tűzre, aminél nem megpusztulnának, hanem ahol melegednének és amitől fölengednének az emberek.

 

Ehhez viszont olyan értelmiségiek sokasága szükségeltetik, mint pl. Gróf Miklós.

 

Akkor most miért hülyíted magad, Gróf?

 


 

Faragó Judit: Édes Grófom!

 

Leveled nagy megtiszteltetés számomra, mert azon kevesek közé tartozol a házból, akik megosztják velünk figyelemre méltó gondolataikat. (Ez utóbbit udvariasan másokról is feltételezem, de nem tudok róla, nincs kapcsolat.)
 

Azokra a jóízű szakmai beszélgetésekre emlékeztetsz, amikor az embernek éppen születnek a gondolatai, amelyek néha szép interferenciákat alkotnak, máskor meg éppen nem. Ugye megbocsátod, ha talán a kelleténél erősebb vagy kevésbé finom leszek azokon a pontokon, ahol nem értek egyet? Nincs időm és erőm csomagolni, meg az ember általában úgyis az ellenkezésre figyel fel, akkor meg minek finomkodjak.
 

A történelmi hasonlatokat felejtsük el, azok akkor is sántítanak, ha nem történelmiek, hát még így!
 

Igazad van abban, hogy a "sokféleség", a "színvonal", az "értelmiségi gyűjtőhely" csak "látszat". Ha kérdezed, azt mondom, igen csak látszat. Ezek a fogalmak a Magyar Rádióval kapcsolatban ma már csak a múlt, passzé. Igen, a társadalom értékelte a Rádiót, leértékelte. A hallgatottsági trendek ezt mutatják. (Azért írok trendeket, mert a felmérések rossz szakmai módszerrel, manipulálva készültek, készülnek; a műsorok zömének hallgatottsága a 4 százalékos hibahatáron belül van, 1, azaz egy százalék alatt ezekkel a módszerekkel nem mérhető hallgatottság, azaz, kimutatható hallgatottság nincs, tehát pl. az esti és a Bartók-mérések értékelhetetlenek.) De a tragikus hallgatóság-vesztés vitathatatlan. Mint ahogy a Petőfi mostani fogadtatása még erősen vitatható, pontosabban, nem tudható.
 

Itt már rég, legalább 15 éve nem arról van szó, hogy az értelmiségnek valamit elfogadhatóbbá kéne tenni, az elitnek valamit mutatnia, adnia kell. Arról van szó, hogy az intézmény politikai és szakmai okokból a megállíthatatlan züllés lejtőjére csúszott. Most az utómunkálatokat kell elvégezni. Igen, az új szállodához előbb le kell bontani a régit.

 

Igazad van abban is, hogy sok műsorra és sokunkra jellemző volt az öncélú, köldöknéző, művészkedő műsorkészítés, de ebben a miliőben ez nem is lehetett másként. Semmi baj, én legalább tisztességesen végzem a dolgom, legfeljebb egy hajszálnyival vagyok rosszabb, trehányabb, figyelmetlenebb, stb., mint valaha, vagy mint szeretném, de hát ezek úgyse figyelnek oda, azok úgyse hallgatnak, mit strapáljam magam, amikor felesleges öldöklés veszi el az én művészi műsorkészítői energiáimat. Jaj de sokszor tapasztaltam ezt! Mint egy rossz házasságban... hogy de azért a szex jó. Mondjuk ki, már a szex sem volt jó! Finomabban szólva: a Gundel húslevese is szemét, ha csak egy hajszál is kerül bele. Itt viszont hovatovább már csak haj volt.

 

Az évek óta gyenge, rossz, kontraszelektált vezetés csak a maga gyengeségeit és kontraszelekcióját tudta érvényesíteni és érvényesítette is. Egyébként ezt teszi más szempontból a mostani vezetés is. Az értékes energiák margóra szorultak, az utánpótlás egyszerűen megszűnt vagy rontott az állapotokon. Az egész házat tekintélyes és horribilis szellemi tartalékai emelték a víz fölé. Évek óta nem szűnök csodálkozni e tartalékok méretén és hatásán. Az effektív működés csak  értékes hagyományokat megcsúfoló, tényleges tehetségeket megrontó züllés volt. Innen már nem lehetett kiragyogni a kórusból, mint a zseniális Molnár Ferencnél. Bocs, de ezért rossz a TGV-gőzmozdony-hasonlat is. Ilyen egyszerűen nem létezik. A gyönyörű, szecis, néha az általam hőn utált barokkos romoknak már csak a nevetséges árnyékai voltak meg. Mondjuk a Kiss Gyöngyi által fémjelzett Petőfi csak egy katyvasz volt, uralkodó, rémes, arctalan, avitt és kevéssé értékes zenei világgal, a prózai rész pedig kevert, koncepciótlan, esetleges, személyes indulatok által vezérelt rossz ízlésű elegy lett. És ezen a Szayly kétségbeesett és ügyetlen, felemás kísérlete sem tudott segíteni, két okból: 1. mert szakmailag nem volt alátámasztva, neki is csak rossz kereskedelmi rádiós miazmái voltak; és 2. ehhez vett két kereskedelmi rádiós embert, ne firtassuk, hogy jókat vagy rosszakat, azt csinálták, amit rendeltek tőlük, annyiért, amennyiért. Költésnek sok volt, rádióhoz kevés.

 

Most a végjáték zajlik és a szellemi tőke után kezdődik a valódi tőke felélése. Ezért cél a leépítés, az olcsóság. Innen már csak az ingatlant érdemes - de azt nagyon - kivenni. Az új felhatalmazás valójában erről szól. Hogy mellesleg a törvény értelmében valami rádiófélét működtetni is kell, az mellékes, különös tekintettel arra, hogy a felhatalmazottak  nem értenek hozzá. Hogy a felhatalmazó nem törődött vagy nem is akart törődni ezzel, az eredmény szempontjából most már tudható, illetve közömbös.

 

De sajnos a bontás szintén szakszerűtlenül zajlik. Most voltam a szépséges veszprémi téglamúzeumban. Hát a Rádióból egy polcnyi tégla se marad, pedig nemcsak tégla volna. Továbbá itt emberek vannak. Ezt persze nem neked mondom, mert te tudod. Nekem több évem és aktualiter négy hónapom volt arra, hogy felülemelkedjek a személyes sértődésen. Az eredményt megítélni természetesen nem én vagyok az illetékes. De azért ha én, kirúgott mondom, nagyjából veled együtt, hogy a Rádióban már nem sok mindenért kár, akkor az talán akceptálható. Sok emberért, tudásért, kihasználatlan kapacitásért, elfecsérelt tehetségért viszont igen. Kár a mostani kontraszelekcióért, a minőséghiányos fiatalításért, a rossz ízlésű, szakszerűtlen műsoralakításért. Kár, nemcsak az eltávolított hasznosakért, hanem a bent lévő megfélemlített, kényszerhelyzetbe hozott, ilyen-olyan tudású,jellemű kollégáért.

 

A közszolgálatiságról meg az ideális rádióról nincs módom írni. Az egy könyv lenne. De. Kéne egy kultúrált, közhasznú, intelligens, gyors, korszerű, sokszínű rádió, amelyik három (négy-öt) csatornán igényeket szolgál ki. Mindenfélét, tájékoztatási, információs, kulturális, művészeti, elit- és rétegigényeket, mindenféle korosztályt - és nem piaci szempontok szerint. Ezért nem használom a pozicionálás kifejezést, mert ez nálunk csak kereskedelmi logikát és bevételkényszert takar. Ehhez sokféle képzettségű, tudású, tehetségű és korú szakember szükséges. Nem lehet a korfa lefejezésével fiatalítani. Hogy egy rosszízű otrombaságot írjak: tapasztalatcsere, munkamódszer átadás, vagyis folyamatosság, képzés, nevelés. Ha újrakezdünk, annál inkább kell. Ezt bizonyos finom körökben dialektikának hívják. Ki fog Embermeséket tanítani, honnan fogják tudni, hogy a Magyarország apróban miért volt jó? Senkiben nem fog felmerülni, mire kell egy Korbuly-hang? Ha nincs, nem fog hiányozni. A jelenlegi hangkészletben - hogy egy tényleg szinte jelentéktelen példát hozzak - ki fog emlékezni Farkas Zoli vagy Rangos Kati (Domány Andrisról már nem is beszélek, pedig ő még bent van.) álláspontjára, hogy ők nem tolakodnának a mikrofonhoz, mert náluknál sokkal jobb hangok vannak? Ezek az eddig sajnos megfogalmazatlan és megmentendő értékek, nem a Kinyerma vagy a Szabó család, hanem Meixner Mihály zenetisztelete. Ugyan már ne az döntsön, hogy a Maloschik azért maradhat, mert egy fillérbe se kerül, és politikailag indifferens.
 

Lehet és megengedem, kell is azon nyavalyogni, hogy ez az egész milyen stílusban, ill. stílustalanságban, törvényesen vagy éppen csak, de embertelenül zajlik. A lényeg, hogy rosszul. Mint pl. az új Petőfi. Nem az a kérdés, hogy jó zenét adnak-e? Mi a jó zene? Kinek jó? Nekem pl. majdnem tetszik, de én azt a meglehetősen szűk réteget képviselem e tekintetben, amelyiknek az igényét talán nem a három közül egy egész csatornán kéne kiszolgálni, miközben egy rakás feladat (közszolgálati!) ellátatlan marad. Milyen szakmai megítélés az, amelyik szerint Hatvani Tóth jó, de Szénási nem? Rábay jobb, mint Szénási. Ide már ki se teszem a kérdőjelet. Nem a news-talk-radio koncepcióval van a baj, hanem azzal, hogy egy gyenge, buborékos, rossz külsejű Inforádió-torzó készül születni. Kondorral, de Váradi nélkül, Vasárnapi Újsággal, de 16 Óra nélkül


Nem elhanyagolható, de sajnos kompetenciánkon kívül eső kérdés, hogy ehhez egészen másfajta törvényi és politikai háttérre van szükség, mint ami nálunk rendelkezésre áll. A pártparitásos rendszer a német médiában bevált, az osztrákban sokáig kereskedelmi média nélkül, de működött (ott most kezdődik a bál), nálunk nem. Ha nem a botrány megúszása és az alapvető nemtörődömség illetné a Rádiót, akkor tisztességes költségvetéssel és nem szedett-vedett szanáló csapattal működtetnék. Akkor, de csak akkor lehetne arról vitatkozni, hogy majd, a digitális csatornaválasztékban esetleg érdemes, nem közvetlenül kifizetődő, de érdemes lenne mondjuk, egy csak klasszikus zenét sugárzó adót fenntartani.

 

Most kenegessük sebeinket és mentsük, ami menthető, illetve mentendő - nem ugyanaz. Köszönöm a leveledet, mert megtiszteltél a bizalmaddal, és mert lehetővé tetted, hogy leírjam azt, amire az égvilágon senki sem kíváncsi, pedig mindenkinek fontos.

 

Faragó Judit 2007. szeptember 16.

 


A webmester megjegyzése: elképzelhető, hogy nem mindenki számára ismertek a fenti hozzászólásban szereplő nevek.

Kiss Gyöngyi: zenei szerkesztő; Kondor Katalin elnöksége idején a Petőfi Rádió vezetője volt.
Szayly József: újságíró; a '90-es években a Petőfi Rádió főszerkesztő-helyettese lett. Csúcs László idején a Reggeli csúcs felelős szerkesztője volt, majd ismét a Petőfi főszerkesztő-helyettese. Jelenleg a Magyar Rádió egyik alelnöke
Korbuly Péter: bemondó, egyike volt a Magyar Rádió "klasszikus" hangjainak.
Farkas Zoltán: gazdaságpolitikai újságíró, az (eredeti) 168 óra című műsor egyik legismertebb munkatársa volt.
Rangos Katalin: újságíró; a Kossuth rádió egyik vezető munkatársa volt, majd a Magyar Televízióban dolgozott, egyebek mellett műsorpolitikai főtanácsadóként.
Szénási Sándor: újságíró; a Gondolat-Jel egyik alapítója, néhány hónapig a 180 perc című reggeli műsor vezetője volt. 
Domány András: újságíró; leginkább a parlamenti tudósításai tették híressé.
Hatvani Tóth Erika: újságíró, a 180 perc című reggeli műsor egyik vezetője
Rábay Balázs: újságíró, a 180 perc című reggeli műsor egyik vezetője
Maloschik Róbert: zenei szerkesztő; jazzkoncert-közvetítéseinek sokszínűsége miatt népszerű e műfaj rajongóinak táborában
Váradi Júlia: újságíró; a Kossuth Rádió egyik legismertebb szerkesztője, riportere. Nyugdíjas, aki nem szólalhat meg a Magyar Rádióban.
Meixer Mihály: szerkesztő, műsorvezető; hangverseny közvetítései a komolyzenei ismeretterjesztés egyik iskoláját teremtették meg. Vezetőként az "Összetett műsorok" rovat és a "Nemzetközi műsorcsere" osztályvezetői pozícióját töltötte be.


 

László György: Töprengés egy töprengésről

 

"Mindig  jobban bíztam azokban, akik egy elveszett tárgyat mindenütt kerestek a szobában, mint azokban, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy annak ott kell lennie a fiókban"

                                                      (Ismeretlen)

 

Szeptemberi szombat, délután 14 óra 54 perc. A nyár még kapaszkodik a Napba. Az ablakon át rálátok egy kis kertre, ahol a kerítést átölelik az ég felé igyekvő falevelek. Nem találok két egyforma zöldet, és ettől a sokszínűségtől akár boldog is lehetnék. Azon töröm a fejem, hogy mennyire ismerem Gróf Miklóst; azon is, hogy írásából - "Töprengés a változásról" - mennyire ismertem meg. Kettősség van bennem. Kulturáltság érződik belőle, de nem az egészben gondolkodik, csak próbálkozik ezzel. Részletek, szaggatottság, miközben tartalmi hiányokat érzek, s ezek mondanivalójának logikáját szabdalják darabokra. Sokszor csupán az érzéseit mondja el, vagy kérdésként teszi fel, és az ezekre adott szentenciáknak a tényekhez minimális közük van. A kirívó gondolatokra reagálnék. Azokra, amelyekben kételkedem, félreértést keltenek bennem, vagy nem hiszek, esetleg felelősséget érzek. Azokra a megfogalmazásokra, amelyekről egyértelműen tudnom kellene azt, hogy mit értesz alatta. Biztos, hogy esedékes a jelenlegi helyzetben, vagy csak kérdés, teória?

 

A történelemről azért írok hosszabban, mert egy ország történelme és egy ország rádiójának tartalma, stílusa nem választható szét.


A történelmi példák hiányosak. A történelem-összegzés különösen, hogy a XX. századról van szó. Nincs "külön" történelme az Egyesült Államoknak, a Szovjetuniónak, Nagy-Britanniának A történelem egy-egy része mindig a folyamat következő szakasza, és mindig az előzőre épül. Nem illeszkedik tökéletesen, de mégis.

Nemrég az ÉS-ben olvastam Nádas Péter író és Szakály Sándor történész vitáját. Szakály azt mondja, hogy Magyarország nem üzent hadat Amerikának, a Szovjetuniónak, Angliának. Nádas Péter tudva, hogy  nem történész, de minden egyes embertársáért felelősséget érez, és Romsics Ignác, Rudolph L. Braham és Raul Hilberg  történész professzorok adataira hivatkozik, akik ennek lényegében az ellenkezőjét állítják. Jómagam Romsics Ignácék  dokumentációit tartom alaposabbnak, és úgy tanultam, hogy sőt. Anglia üzent hadat nekünk, amikor látta, hogy a történelmi területi éhség odáig kergette a magyar politikai elitet, hogy kimondhatja, Németországba kapaszkodva, hogy "most jött el a mi időnk". A szovjet külügyi népbiztos (külügyminiszter) felajánlotta, ha nem üzenünk hadat, megkerülik Magyarországot. A nagykövettel itthon nagyon gorombák voltak. Elmesélnék ehhez ("...a szovjet csapatok magatartása...")  egy történetet. Amikor a Tátra-utca, Wahrmann utca, Pozsonyi út (Duna part), Szent István körút négyszögében megszületett a védett házaknak keresztelt gettó, majd oda este 10 körül (fekete egyenruha, fűzős bakancs, fegyver) bejöttek a lakásokba a nyilasok, kb. 80-100 menlevelet eltéptek, az embereket levitték a játszótérre (akinek szerencséje volt, az a sors kegyelméből megfagyott), majd hajnalban, 5 órakor a Dunába lőtték őket. Ötvenketten laktunk egy kétszoba-hallos lakásban.

Az utcákon a hó ártatlan tisztasága. Közel két hétig tartó csend. Válaszként: feltűntek a vörös csillagos harckocsik és gulyáságyuk, számunkra addig csak álmunkban létező szimbiózisban. Az egység parancsnoka  egy franciául jól beszélő főhadnagy volt. Az életben maradt embereket levezényelték a Szent István parkba. Levenni a csillagot! mondta a franciául jól beszélő tiszt, de az emberek mozdulatlanul, némán álltak tovább. Üvöltve szaggatta le a csillagokat. Enni adtak. Akkor már közel két hete ezt egyszer tettük naponta. Keveset. A lakásunkba szállásolták be magukat. Tisztiszolgája megivott egy üveg vodkát, néhányszor a plafonba lőtt, majd elaludt. A tiszt mesélt. Kijevi orvos család harmadik gyermeke volt. Kérte, hogy helyezzék át ahhoz a hadosztályhoz, amelyik felszabadítja a várost. Ott egy kertes házban laktak .A ház már csak egy kilométerre volt, már csak néhány száz méterre. Az épen maradt kapu. A kertben, mit sem sejtő fán, felakasztva anyja, apja, két nővére. Magyar tábori csendőrök tették. A tiszt mesélt, majd hosszan nézett maga elé. Gyerekkorára nézhetett vissza. Tapintható volt a csend, miközben utcáról hallatszottak a patruj, patruj kiáltások. Miközben a németek Budapesten védték Berlint, tudtuk, hogy mit tettek a keletről érkező katonák. Volt köztük olyan, aki el akart jutni a német fővárosig, volt, aki azért érkezett, hogy magyar nőket erőszakoljon meg, és levegye a kezemről Apámtól kapott bélelt kesztyűmet. A szétlőtt  egykori polgári Budapestről nem tudom, hogy mi az. A nagyon polgári, nagyon szép Andrássy út például egy ország iszonyú, társadalmilag velejéig korhadt részét igyekezett letakarni. A 30-as évek elején a numerus clausus, elsőként a világon, a többi törvények, amelyek eldöntötték, többszázezer ember sorsát, szóval a Németország szó kiejtése nélkül nem ejthető ki a Szovjetunióé sem. Ne hidd, hogy mindez a későbbi Magyarország történetére  nem hatott. Meghatározó volt. Csak felejtünk, folyamatosan, máig. Ami utána volt, lett, az egy másik történet. Annak alapjait Jaltában rakta le három - Roosewelt,Churchill, Sztálin névre hallgató - úr. Akkor ők osztották fel a világot, beleszólása másnak nem volt, pedig nagyon igyekeztem.

Amit a Téli Palota lábszagú hordáiról írsz, az kétségbeejtően vicces. Amikor az Egyesült Államok kezdeti időszakáról tanított a  "kis Tóth" (kiirtott indián törzsek, felgyújtott, négerek lakta falvak), netán a Brit Birodalom gyarmatosításáról, a többi ország azok nem feledhető alpári tombolásáról, ennek nyomait a világ egy része máig őrzi, az is emlékeztetett a Téli Palota ostromára, és a különbség nem csupán annyi volt, hogy ez utóbbi játszótársak már ismerhették a "dezodort".

Minden ország tömegtájékoztatási eszközei "leképezik" saját társadalmukat. Lehet olyan, amikor egyik, másik túllép a "falon". Vagy igyekszik, ha "a  történelem" engedi. De ezek, így pőrén  szakmák, és nem feltétlenül az elit. Legtöbbször szervilisebbek (lásd:XX. század), mint az általad köznek nevezett köz. Ide szintén lennének történeteim, de ez egy regény lenne. Szívesen beszélgetnék, és elmondanám egy kávé mellett, ki az, akit intellektusnak neveznék. A Magyar Rádió nem csupán Such elnök, de azok, akik előtte ennek az épületnek emberi, szakmai tartalmát meghatározták. A rájuk "ügyelő", fejük felett kompromisszumot kötő politika. Voltak mások is, más karakterrel, más mentalitással. Ha akarod: emberséggel. A szakma és a hallgatók iránt. Csúcs László adóügyi szakértő, akiről mondják, hogy e téren kiváló volt, csupán a Rádióhoz nem értett, pedig ebben a szakmában ez nem megvetendő dolog. Gombár Csaba, Hárs István, ameddig a memóriám még megbízhatóan elér. Hárs István "kellemetlenebb" közegben vezetett, mint mondjuk Csúcs, de a két ember vezetői képességei, humánuma aligha említhető közös nevezőn. Az elit és a  köz definiálása amúgy is átkozottul és fájdalmasan nehéz. A történelem, amely megérintett, nem tett annyira vakmerővé, hogy ezt definiálni merjem.

Hárs István elnöksége alatt volt a Rádiónak egy közvélemény-kutató osztálya (a minőség mérése, a hallgatottság, az igény, egyéb paraméterek), amelyeket havonta egyszer megvitattunk, és igyekeztünk alkalmazkodni. Igyekeztünk  alkalmazkodni a "köz"-höz és az elithez. Amennyire lehetett. Gárdát nem hívtunk létre. Tanultunk. Könyvekből, iskolákban, egymástól. Nem csupa zseni dolgozott, de a többség tudta, hogy mit akar. A pagodai "himbilimbi" nem volt pagodai himbilimbi, ez a megállapítás maga a felületesség. A Pagodában legtöbbször az értelmiség találkozott. Nekem például Hahn és Weber professzorok (ezek kiragadott példák) itt válaszoltak néhány történelmi és irodalmi kérdésemre, amikor a felvételre vártunk. Amikor Várkonyi Zoltán, Major Tamás rendezett, beültem a stúdió egyik sarkába, mert még nem tudtam, hogyan kell bánni Sulyok Máriával, Latinovits Zoltánnal.

Sokan igyekeztek definiálni (jól?, rosszul?), hogy a Magyar Rádiónak mi a dolga. Voltak bátrabbak és megalkuvóbbak. "Akkor" úgy fogalmaztam, hogy itt szarok és félszarok dolgoznak, és nagyon kell igyekezni, hogy a félszarokhoz tartozzunk. Túllépve a "látszaton". Akadt, aki tudta.

Felszámolás? Nem tudom, a mai vezetés mit akar. Ami látszik, az nem érthető. Mellébeszélés. Senki sem mondta ki pontosan, hogy a Magyar Rádiónak modernnek kell-e lennie, mert mit is jelent az. Senki nem fogalmazta meg, hogy ahol és ahogy élünk, az modern-e vagy csupán más. Elmondanád nekem, hogy mi a modern? Egy igen értelmes kollegával beszélgettünk ilyesmikről. Talán meg is állapodtunk, hogy nem a székesegyházat kellene lerombolni, mondjuk Reimsben, de meghagyni, mert kívülről "tűrhető". Belül vannak ma is meghatározó részei, de akár nagyobb részét át kellene építeni. Átalakítani, korrigálni, a mai hívők számára, ha tudjuk, hogy kik a mai hívők és ismerjük igényeiket.

Nem szubjektív változások kellenek. Változások igen, de csak akkor, ha valaki legalább viszonylag jól megállapítja, hogy milyen legyen, és kiknek szükséges a változtatás. Tartalmilag, stílusában. Mégis megállapították. Itt csonkolás folyt, folyik, anélkül, hogy szakmailag körülnéznének.

Hogy miénk a felelősség? Ki az a "miénk"? Leírom újból. "Mindenki fél, de hogy ki mennyire gyáva, azt ki-ki maga dönti el." Úgy tűnik, eldöntötték. Egy időre biztosan. Ne azt akard, ami nincs, vagy csupán egy Grimm nevű írástudó mesebeli vágya. "Védekezésül". Ha egy országot, amelynek  karaktere van, és amely karakter távolról hasonlít a mienkre, egy évszázad alatt négyen erőszakolnak meg, annak ilyenné kell válnia. Logóival együtt.

Közvéleménykutatás. Nem nélkülözhető. Az igények, az életmód felmérése. Pénz honnan? Az érték felkínálása. Szakmai alázat. Úgy gondolod, hogy nincs, netán nem lenne? A jövő? Amikor nem egy folyamatos váltás történik, de magas szakmai tudással rendelkező emberek kerülnek az utcára, majd jönnek helyettük a szakmához éppen csak konyítók. Új adókat, új struktúrát létrehozni? Rendben, de nem tudjuk, hogy éppen melyik válik be. Mondjuk, hogy a viszonylag homogén? Vagy éppen az ellenkezője? Mi az, ami valóban szükséges? A körülötted hisztérikussá tett kereskedelmi adók hallgatottsági adatainak révületében?

A te "szeletelésedről" nem tudni, hogy jók-e, közömbösek, netán tévedések. Nem számolni a televíziókkal, más rádiókkal, amelyek mellett már lassan felnő egy generáció. Könyörgöm: az iskolai végzettséggel. A valós, hajnali, reggeli, napközbeni, esti-éjszakai, utazás közbeni igényekkel. A modernséggel, a konzervativizmussal ( mindkettő idézőjelben), ha valósan definiálni tudjuk. A valóban felszámolni valóval.

Amit azon értesz, hogy "az MR jövendő felállása" azt sem értem, mert tartalmilag nincs értelmezve. Még a jövő sem. Mi az, hogy "a szavak ereje"? Mi az, hogy "fiatalos tartalom, maximum 1.30-as  villanásokban"? És mit jelent a többi? Minden mondatodban tucatnyi tartalom férhet el. Nem elég, hogy egy csomó "zseni" eldönti, hogy mi  legyen a tartalom, a stílus Budapest belvárosában, vagy Kispesten. Pécsett? Mezőkövesden? És így tovább. Maradna a tapasztalat? Melyik? Kié

Érték. A Pieta, az impresszionisták, az egészen  modernek? Mindegyik? Hogyan gondolod? Jajveszékelés. Mégis, mire gyanakszol? Tegyék, akik odabenn maradtak, mondod. Tudják, akarják legalább az utat? Kik hallgatnak minket, ebben a tömegtájékoztatás által befolyásolt állapotban, ebben a túlpolitizált társadalomban. Legalább a szellemi önvédelem szükséges lenne.

"Derítsük ki végre" - írod. Ki, miből? A válasz az, amit az írásod utolsó soraiban te fogalmaztál meg és ami - úgy tűnik - rövidlátás. Ebben a megfogalmazásban bántó is.

Szép Ernőtől ( vagy Heltai Jenőtől ) megkérdezték: Hol szeretne élni? A válasz ez volt: "Budapesten, ha hagynák". A  válasz közömbös.

Barátsággal üdvözöl:

László Gyuri


Gróf Miklós: Részleges búcsú a Takrad nyilvánosságától

Kedves Kollégáim!

Tekintettel arra, hogy Vezetőségünk felhívta figyelmemet a Magyar Rádióval kapcsolatos bármilyen vélemény - hangsúlyozom: VÉLEMÉNY, tehát nem hivatalos állásfoglalás, nyilatkozat, utasításra történő szereplés, hanem :magánvélemény - bármilyen módon való közzétételének kötelmeire, korlátaira illetve ide vonatkozó rendelkezéseire - melyek egyébként teljes harmóniában állnak bármely más cégcsoport, bank, gazdálkodó egység, gyár, termelő egység, vállalkozás gyakorlatában alkalmazott szabályokkal és tökéletesen indokoltnak tekinthetők - , a hivatalos vélemény-nyilvánítást a mai nappal a Takrad-on , főnökeim egyértelmű kérésének megfelelően, befejezettnek tekintem.

Bár közvetlen Vezetőm levelében határozottan kifejtette: semmilyen alkotmányos jogomban nem kíván korlátozni, ami a VÉLEMÉNY-NYILVÁNÍTÁS szabadságát illeti, úgy gondolom - és Vezetőim közvetlen valamint közvetett jelzései is ezt támasztják alá -, e tevékenység, kifejezett veszélyessége folytán, valóban önkorlátozásra szorul.

Távol áll tőlem még a gondolata is annak, hogy a Magyar Rádió működéséről, jelenlegi és jövőbeni helyzetéről véleményt alkossak, erről Vezetőimmel, vagy bárki mással vitatkozzak, ilyen irányú vitákban részt vegyek, e kérdéskörről a Magyar Rádió egykori munkatársaival és a hazai értelmiségi közélet prominens szereplőivel bármilyen szellemi konverzációt folytassak, mert ez - be kell látnom - olyan izgatásnak minősülhet, illetve olyan károkat okozhat az Intézménynek, olyan veszélyes folyamatokat indíthat el, melyek következtében akaratlanul is átlépem azt a határt, mely a már idézett nyilatkozat-tételi- és véleményalkotási, összefoglalva: gondolkodási szabály határait feszegeti. Emellett legnagyobb jó szándékom ellenére is kikerülhetnek olyan információk a Rádióval kapcsolatban, melyek az Intézmény érdekeit sérthetik, illetve versenytársait jogosulatlan előnyökhöz juttathatják. Ezt pedig végképp nem szeretném, nem lenne jó, ha éppen én lennék forrása ilyen jellegű problémáknak. Az elmúlt 19 évben ugyan sikerült elkerülni ezt az állapotot - az olykor heves viták ellenére is, melyekben mindig szívesen és teljes erőbedobással vettem részt -, de most belátom: a 19 éves rádiós tapasztalat e téren, nem biztos hogy elegendőnek bizonyul, vitára pedig régi formájában egyáltalán nincs is szükség.

Én jogkövető magatartáshoz szoktam, egyben nem áll szándékomban - akár akaratlanul is - Vezetőim utasításaival és a Magyar Rádió, mint munkaadó érdekeivel ellentétes módon cselekedni, ezért a Magyar Rádióval kapcsolatos nyilvános véleményalkotásról; általában: a gondolkodásról ezennel lemondok. Véleményem, ha lesz, kizárólag Vezetőim felé fogalmazódik meg, s egyben remélem: egyre inkább harmóniában lesz Vezetőim álláspontjával a Magyar Rádió kérdéseit illetően.

A magam részéről erre fogok törekedni a jövőben. Bízom abban, hogy jelenlegi Vezetőségünk segítségével az a Magyar Rádió épülhet fel, melynek megvalósulását nem késleltetik zavaró vélemények, ellentétes irányú meglátások, olyan értelmiségi perturbációk, melyek lassítják, megkérdőjelezik, kétségbe vonják a jelenleg is zajló dinamikus átalakulás előnyös, a közszolgálatra, az értékközvetítésre és a Magyar Rádió általános színvonalára kifejtett, vitán felül: jótékony hatását. Egyben bízom abban, hogy ez az állapot, a viták, kérdések, meglátások és érdekütközések nélküli töretlen, egységes előrehaladás lehet csupán biztos záloga a kívánt folyamatok sikere mielőbbi elérésének, melyben gondolkodásom önkorlátozásával én is csökkentem az értelmiségi széthúzók, a problémákat generálók amúgy is nyomasztóan nagy számát.

A későbbi piaci siker reményében kívánok valamennyi Takrad-olvasónak minden jót és kellemes olvasást.

Budapest, 2007. szeptember 26.                                                                                                                     Gróf Miklós

Társaság a Közszolgálati Rádióért