Társaság a Közszolgálati Rádióért

 

Esélyek, izgalmak, foltok, rádió

 

- Az állománygyűlés után a tömegbe lövetés szokott következni - mondta volt a Magyar Rádió Pagodájában tucatnyi ember füle hallatára Belénessy Csaba (azóta már a Lánchíd Rádió főszerkesztője), úgy egy évvel ezelőtt, 2006. őszén, amikor meglátta a Magyar Rádió elnökének meghívó plakátját az azóta már hírhedtté vált ebédlői állománygyűlésre.  Eltelt hát egy esztendő, s ez alkalomból a Magyar Rádió vezetői élénk kampányba kezdtek. A "Nyitóbuli" 2007. augusztus 14-én volt, ekkor mutatták be az új arculatot is. Kezdetben Such György, a Magyar Rádió zártkörűen működő részvénytársaságának elnöke szerepelt a HVG-ben, az Origó csetszobájában, televíziókban - nem mindig egyértelmű sikert aratva.

 

Meglehet, ezért vette át a stafétabotot Gellért Kis Gábor, a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának elnöke, aki - idézzük a Pallas Páholyban elhangzottakat - egy hónapon át várta, ameddig írása megjelent a Népszabadságban.

 

A hozzászólóknak kevesebbet kellett várakozniuk, pedig nem gondoljuk, hogy éppen Gellért Kist hozná hátrányos helyzetbe az országos napilap. A kialakult vita elég érdekes ahhoz, hogy ezen az oldalon ismételten publikáljuk a már megjelent írásokat. S hogy újdonságokkal is szolgáljunk, ahol rendelkezésünkre állt és a szerző is hozzájárult, ott a rövidítés nélküli változatot tesszük közzé; illetve közreadunk egy meg nem jelent hozzászólást is.

 

Gellért Kis Gábor: Az esélyesség izgalmával

 

Hajdu András: Csak semmi izgalom! Semmi esély

 

Cs. Kádár Péter: Aztán eltűnt...

 

Gecse Géza: Súlyos, fekete folt

 

Faragó Judit: Nincs esély, de az izgalom jogos

 

Holló Jánosné: Kincsek parlagon

 

Gellért Kis Gábor: Válaszok csokorban

 

Cs. Kádár Péter helyreigazítása


 

Gellért Kis Gábor: Az esélyesség izgalmával


Megjelent:
2007. szeptember 21.
 

(Egy esetleges hosszabb változatról nincs tudomásunk)

Bevezetésként két ténymegállapítás, ami a Magyar Rádió (MR) helyzetét alapvetően meghatározza: 1. Az MR az elmúlt tíz évben elveszítette egykori hallgatóinak öthatodát. 2. Az elmúlt tíz évben radikálisan átalakultak a magyar közönség médiafogyasztási s azon belül is rádióhallgatási szokásai.
 

E két jelenség okairól hosszan értekezhetnénk, ám most - a tulajdonosi jogokat gyakorló testület elnökeként - arra próbálok inkább választ adni, hogy helyes-e az irány, amerre elindult a közrádió. Számolt-e az új vezetés a fenti két tényezővel, alkalmas eszközökhöz nyúlt-e a szükséges és elkerülhetetlen változások előidézése érdekében, s, ami a legfontosabb, kialakul-e a versenyképes műsorszerkezet és műsorfolyam?

Már az átalakulás évében - 1996-ban - repedezni kezdett az a dicsőségfal, amelyet a rádió munkatársai - nem érdemtelenül - maguk köré építettek a hetvenes-nyolcvanas években. E két évtized alatt a hírszolgáltatásában, a tájékoztatás formáiban és gyakorlatában vitathatatlanul a legkorszerűbb, a leghitelesebb és a legprofesszionálisabb médiummá vált a rádió, olyannyira, hogy a kilencvenes évek elején a teljes magyar intézményrendszer bizalmi listáján az első öt között tartották számon. Olyan előnnyel érkezett a rendszerváltás időszakába, hogy azt még elherdálni is nehéz volt. Mégis sikerült.

A politika az első szabad választások óta rövidlátó ambícióval és több-kevesebb intenzitással igyekezett rátelepedni a közmédiumokra. Ez a késztetés szinte beleéget a pártok genetikai kódjába. Az MR elnökei pedig ettől függetlenül is képtelenek voltak megóvni a rájuk bízott intézményt. Nem merték megtenni a nyilvánvalóan szükséges szakmai-szervezeti lépéseket, mert nem tudták felmérni vagy nem akarták tudomásul venni a társadalomban zajló változások hatásait. Beszéltek és beszéltettek róluk, a médiumot azonban kivonták a változásokból. Többen azok közül, akik a maguk szellemi minőségével megteremtették a Magyar Rádió presztízsét, különféle zsákutcákban futkostak, vagy különféle kísértéseknek engedtek. Zsákutcának a deklarált elköteleződést tekintem, bármely szekértábor mellett; kísértésnek pedig azt a szellemi eltompulást, amellyel a dicsőséges múlt szakmai-erkölcsi tőkéjét élik fel abban a hiszemben, hogy a világ örök időkre tartozik nekik az elismeréssel, ezért aztán értelmezésükben minden változásnak csak politikai okai lehetnek. (Nem egészen érthetetlen ez, hiszen a rendszerváltáshoz vezető hónapokban az újonnan létrejött politikai kezdemények mögött nem volt semmiféle legitimáció - azt a '90-es választás hozta el -, s épp az újságíróknak ez a derékhada ismertette meg a politika új szereplőit és gondolataikat a közvéleménnyel. A nyilvánosság legitimálta az új szervezeteket és szereplőket, s ez a napról napra épült szabadság egyszersmind növelte a sajtó embereinek a szabadságát is. Nyilvánvaló volt az egymásra utaltság, ám azt egyik fél sem gondolta végig, hogy a halódó diktatúrában létrejött szoros érdekszövetség és barátság miként működik, ha a játszótársak hatalomra kerülnek. Márpedig kerültek.)

Akárhogy is, a '90-es évek közepére a vezetés és a szakmai innovációra való készség szempontjából egyaránt megkezdődött az MR leépülése. Tudható lett volna a médiatörvény elfogadása után, hogy a sokszereplős piac radikálisan átrendezi a médiavilágot, de az egymást követő vezetők nem látszottak tudomásul venni a valóságot, még kevésbé kerestek érvényes válaszokat a térvesztés megállítása érdekében. Mi sem jellemzőbb, minthogy 2004-ben, amikor összevetettem a Kossuth Rádió aktuális műsorstruktúráját az 1978-assal (nyolc év után akkor mentem el a Rádiótól), megrökönyödve láttam, hogy csupán a műsorcímek s a műsorkészítők változtak, a struktúra nem vagy alig. S ha ma még úgy hirdeti magát a Kossuth, hogy naponta kétmillióan hallgatják, az bizony legföljebb azt a négy-ötszázezer hallgatót jelenti, aki erre az adóra szocializálódott, naponta többször odakapcsol, s a szokás rabjaként már nem tud és nem is akar átállni a másik kétszáz adó valamelyikére. Csakhogy ez a népesség a természet rendje szerint évente harmincezerrel csökken, s könnyen kiszámítható, hogy ha az MR nem lép, a következő másfél évtizedben egy igen szerény helyi adó jelentéktelenségéig küzdi le magát a nemzeti főadó. (A hallgatóság csökkenését persze serkentette, hogy az adó tíz év alatt a jobboldali elköteleződés televényévé vált.) A Petőfit verte a sors is, hiszen néhány éven belül három külön frekvencián sugárzott, ami egyenlő egy adó halálával. Csoda, hogy túlélte. De ez a túlélés nem járt azzal, hogy kitalálják, kiknek és miért is érdemes hallgatnia ezt az adót. Ezért a legutóbbi időkig karakter nélküli, arctalan maradt. A Bartók, amely a komolyzene híveinek adójaként indult, a neki szánt funkciót tisztességgel betöltötte, ám kérdés, hogy megelégedhet-e a szellemi elit azon szűk rétegével, amely a klasszikus zene elkötelezett fogyasztója. Nyilván nem szorul bizonyításra, hogy van ennek az elitnek számos olyan csoportja, amely más tartalmakat preferál.

Tehát a baj sokkal nagyobb (volt?) annál, semhogy a tavalyi elnökválasztással csak a korábbi elnök és az általa kinevezett slepp politikailag is elkötelezett hagyatékát kelljen felszámolni. S a dolgok eredendő félreértése vagy közönséges műbalhé, ha az értékközvetítést és a hallgatottságot két egymást kizáró követelményekként állítják be a mostani változások antagonistái. Igenis, a közszolgálati rádiónak versenyben kell maradnia a rádiós piacon, s éppen az a különleges ebben a feladatban, hogy ezt nem teheti olyan eszközökkel, amilyenekkel a kereskedelmi adók élnek. Értéket kell adnia úgy, ahogy azt a ma embere - kultúrájából, életviszonyaiból, szocializációjából adódóan - hajlandó el- és befogadni. Egyidejűleg olyan műsorokat kell szolgáltatnia, amelyek jelentékeny hallgatóság által igazolják, hogy a közpénzek érdemes helyre kerülnek. A közszolgálatiság - amelynek definícióját több mint tíz éve fájdalmasan hiányoljuk -, nem azonos személyekkel, műsorcímekkel. Tartalma nagyon is korhoz kötött, s visszatekintve ez elmúlt évtizedekre, azt mondhatjuk, igen gyorsan változik. Nem érdemes tehát revolverezni vele, mert azonmód kiderül, nincs muníció.

Van egy premissza, ez a szakmában közhely, az olvasóknak azonban talán nem: a plurális médiavilágban nincs olyan rádió, amely mindenkihez szól. A közönség ugyanis földrajzi elhelyezkedése, kora, elfoglaltsága, végzettsége, érdeklődése, öröklött és szerzett kultúrája, valamint neme szerint többszörösen is tagolt. A kínálat pedig olyan bőséges, hogy egyidejűleg egyetlen médium sem képes magához vonzani még a teljes népesség nagyobbik felét sem. Visszavonhatatlanul a múlté a hetvenes-nyolcvanas évek paradicsomi állapota - a vele járó felelősség izgalmával -, hogy ti. "mi mondjuk meg, milyen az ország". A rádióhallgatás, mint a kultúrafogyasztás egyik s egyre kevésbé meghatározó szegmense, végképp más funkciókat tölt be a közönség életében, mint húsz évvel ezelőtt. A rádiózás megszűnt családi program lenni, individualizálódott, többnyire helyhez és helyzethez kötött - munkahely, üzlet, autó stb. - s időben is szóródik.

A közrádió elnöki tisztére kiírt, egy éven át húzódó és többször megismételt pályázat eljárása során 2005 tavaszától mind az öt körben érzékeltettük: a kuratóriumnak az országgyűlés által választott tagjai olyan pályázatot várnak, amely az előzőekben felsorolt változásokat és tanulságokat figyelembe véve új pályát jelöl ki az MR adóinak. A nyertes pályázatot hónapokon keresztül lehetett olvasni a Rádió belső honlapján - kérésre külsők is hozzájuthattak -, de a csaknem egy év elteltével megjelent dühödt elemzések és vélemények - pl. az Élet és Irodalomban, a Magyar Nemzet-ben - arra vallottak, hogy a kritikusok nem olvasták a pályázatot. Abban ugyanis minden - utóbb végbevitt - változás szerepelt körvonalazva vagy konkrétan. Az alapismeretek ilyen mérvű hiánya szinte szükségszerűen megy át a - gyakran személyükben is érintett - szerzőknél összeesküvés- és összeborulás-elméletekbe, mintha a rádiókuratórium elnökségében valósult volna meg a két nagy politikai párt szupertitkos kollaborációja.

Egy esztendeje nem történt és nem történik más, mint ami előre tudható volt Such György elnökké választása óta. Első lépésként az elnök és munkatársai objektív paraméterek alapján pozícionálták az adókat (meghatározták a meglévő és a megszerezhető célközönséget), ennek ismeretében pedig adónként elkészült az új műsorstruktúra. Mindhármat vitára bocsátották házon belül - sok javaslat nem érkezett -, majd a struktúrákban meghatározott sávokat megtöltötték műsorokkal. Ekkor derült ki, hány emberrel valósíthatók azok meg, s immár a feladatok oldaláról is bebizonyosodott, amit sokan és régen tudtunk (bár sajnos csak kevesen mondtunk), hogy jelentős túlfoglalkoztatás van a Magyar Rádióban. Magyarán: sok ember keveset dolgozik. Igaz, nem túl magas fizetésért, ám a sok ember nem túl magas fizetése is elvitte a MR Zrt. bevételeinek kétharmadát. (Itt is el kell oszlatnom egy közkeletű, bár inkább demagóg félreértést: nem a ritka, valóban magas jövedelmek miatt ekkora a bérköltség mértéke. Bármilyen alacsony bér kidobott pénz, ha nem hoz hasznot a Rádiónak, s helyénvaló akármilyen kiugróan magas jövedelem, ha az megtérül értékben, presztízsben, hallgatottságban.) Nem kevés szerkesztő, műsorvezető, műszaki és irodai dolgozó évek óta jószerével csak ebédelni és a fizetéséért járt be a Bródy Sándor utcába, bár ez döntően nem rajtuk múlt. A korábbi vezetés által szerteharsogott pénzügyi stabilitás csak papíron létezett; egy éve rendre zuhannak ki a csontvázak a díszes motívumokkal szegélyezett papírtornyok mögül pénzügyii kötelezettségekkel, fizetési mulasztásokkal.

Az MR ez év elején foglalkoztatott 1400 alkalmazottja közül most elment-elmegy 350-400. Pokolian nehéz, csaknem lehetetlen ennyi munkavállalót humánusan elküldeni. Ennek folyamán nyilván hibáztak is az új vezetők. A tulajdonosi kezelő testület (a kuratórium) dolga az ilyen eseteket szóvá tenni, mégis úgy gondolom, ezek sem kérdőjelezhetik meg a folyamat egészét. (Általában is igaz: ha történetesen szakmai vagy törvényességi ügyekben kifogást talál a kuratórium, elsősorban a maga belső fórumain kell eljárnia, persze nem az egyéni sorsokat illetően. Ez az egyetlen értelmes magyarázata ennek a struktúrának, amelynek működéséhez persze két feltétel teljesülése szükséges: egy nyitott, kompetens testület és egy együttműködni kész menedzsment.)

Három hónapja adja műsorait a Magyar Rádió az új rend szerint. A hallgatói visszajelzések vegyesek: a felháborodott, dühödt elutasítástól a tartózkodó érdeklődésen át a lelkes üdvözlésig. A szakma, a versenytársak csendben kivárnak. Ez jó jel. Csakis az ő rovásukra jöhetnek hozzánk új hallgatók. Komolyan vehető, tehát elemzéseken alapuló véleményt nyolc-tíz hónap, de inkább egy év elteltével lehet alkotni arról, célba talált-e új hangjaival a Magyar Rádió. Nem az esélytelenség nyugalmával, hanem az esélyesség izgalmával nézünk ennek elébe.

A szerző a Magyar Rádió kuratóriumának az elnöke


 

Hajdu András: Csak semmi izgalom! Semmi esély

Elküldve a Népszabadságnak 2007. szeptember 21.

 

(Természetesen a szerzői változat)

 

Gellért Kis Gábort utoljára 1995 decemberében láttam izgatottnak, amikor az Országgyűlés elfogadta a Médiatörvényt. "Tűzzék a kalapjuk mellé!" - kiabálta felháborodottan az addig az MSZP (egyik) vezető médiapolitikusának tartott újságíró-képviselő. Gellért Kis akkor pontosan tudta, hogy az új törvény kiszolgáltatja a közszolgálati médiumokat a politikának. Valószínűleg ez volt az utolsó (nyilvános) MSZP-Fidesz alku (ha eltekintünk a rendszeres képviselői fizetésemelésektől); csatornába terelte az 1993-től már a politika első vonalát elérő (lásd a konszenzussal kinevezett Gombár és Hankiss rádió- és tévéelnök eltávolítását) médiaháborút.

 

Kis nosztalgia: az 1989 nyarán tartott háromoldalú "nemzeti kerekasztal" tárgyalások egyik albizottsága még azt kereste, hogyan lehetne a pártpolitika távoltartásával biztosítani a sajtó, a tájékoztatás szabadságát. (Az egyéb részvevők között az MDF-et Sólyom László, az SZDSZ-t Haraszti Miklós képviselte.)


Ami ma történik a Magyar Rádióban, akár bíztató is lehetne a jövőre nézve - már ami az ország politikai jövőjét illeti: az MSZP és a Fidesz a meddő ideológiai, politikai csatákba beleunva, tisztán gyakorlatias alapon képes volt megállapodni egy éveken át szenvedélyes vitákat, sőt utcai tüntetéseket is kiváltó ügyben. A megállapodás lényege, hogy minimálisra kell szorítani a politika számára már értékét-értelmét vesztő közszolgálati rádióra fordított kiadásokat; a lehetséges ingatlan eladási bevétel: bónusz. Nem tudom, hogy a koncepció a yuppie mentalitású elnökjelölttől, majd elnöktől származik-e, vagy a pártok médiapolitikusai találták meg közös elhatározásuk alkalmas végrehajtóját, ahol az alkalmasság kritériuma: ne legyen köze a közszolgálati médiához (ne is értse, érdekelje, mi az); ne értsen a rádióhoz, tudjon számolni, de ne érdekelje, mi van a számok mögött; legyen kellően érzéketlen. Már mindegy, a kuratórium MSZP által jelölt elnöke - együtt fideszes, szdsz-es társaival - megtette politikai kötelességét. Csak ne próbálna - egykori rádiósként - szakmáról beszélni.
 

Gellért Kisnek sok megállapítása (szinte közhelyszerűen) igaz: "A politika az első szabad választások óta rövidlátó ambícióval és több-kevesebb intenzitással igyekezett rátelepedni a közmédiumokra." "…a '90-es évek közepére a vezetés és a szakmai innovációra való készség szempontjából egyaránt megkezdődött az MR leépülése. Tudható lett volna a médiatörvény elfogadása után, hogy a sokszereplős piac radikálisan átrendezi a médiavilágot, de az egymást követő vezetők nem látszottak tudomásul venni a valóságot, még kevésbé kerestek érvényes válaszokat a térvesztés megállítása érdekében."
 

Az igazságok azonban szépen átcsúsznak féligazságokba, tévedésekbe, (remélhetőleg szándéktalan) hazugságokba: "A közszolgálatiság... nem azonos személyekkel, műsorcímekkel. Tartalma nagyon is korhoz kötött, s visszatekintve ez elmúlt évtizedekre, azt mondhatjuk, igen gyorsan változik. Nem érdemes tehát revolverezni vele, mert azonmód kiderül, nincs muníció."  


Igen, korhoz kötött, tehát változik a közszolgálatiság tartalma, s e tartalom, tartalmak, területek, nem azonosak műsorcímekkel, műsorkészítőkkel. Nem igaz viszont, hogy nincs muníció, vagyis ne tudhatnánk, hogy mit jelent 2007-ben a közszolgálatiság, milyen feladatokat kell ellátnia a közrádiónak (köztévének), kikhez kell (elsősorban) szólnia.

 

Ha röviden akarom megfogalmazni, azt mondom: azokhoz kell szólnia és arról, akikhez és amiről ezt a kereskedelmi média nem teszi meg. Nem rosszindulatból, nem is elsősorban rossz ízlésből vagy szakmai alkalmatlanságból nem teszi, hanem mert létalapja, az üzleti érdek kívánja így. A közrádiónak nem a legmobilabb, legfizetőképesebb - tehát reklám szempontjából legértékesebb - közönséget kell kiszolgálnia, hanem a többieket: köztük azokat az időseket, falusiakat, alacsony társadalmi státuszúakat, akik történetesen a Petőfi rádió (eddigi) lebecsült hallgatóságának a zömét alkották.

 

Egy politikai-közéleti-információs adó megkülönböztetett feladata - a kereskedelmiekhez képest -, hogy arról is beszéljen, ami kiszorul a kereskedelmi adásokból - megint csak nem rosszindulatból, hanem mert csak egy közrádiónak van (kell, hogy legyen) pénze, műsorideje arra, hogy az egész országra kiterjedő tudósítói hálózata legyen (nem feltétlenül "státuszos" munkatársakból!), hogy a kényszeresen rövid-pörgős hírszolgálaton túl megmutasson, magyarázzon, megértessen. S ha valaki egy kicsit is ért(ene) a szakmához, az nem próbálná az ilyen műsorok készítőit 8 órás, hivatali munkarendbe szorítani, mert tudja, hogy az újságírónak tájékozódásra, felkészülésre - sok-sok olvasásra, tévénézésre, beszélgetésre - horribile dictu: gondolkodási időre van szüksége. (Such: "Jó, mondják meg, hogy milyen műsorpercköltség jön ki így, s majd eldöntöm, hogy megéri-e." - nem szó szerinti idézet).

 

Hát erről van szó: hogy megéri-e; hogy mi a szempont: az MR zrt nevű üzleti vállalkozásnak kell, hogy megérje, vagy a közszolgálati rádiót finanszírozó magyar társadalomnak. A kettő ugyanis nem ugyanaz. Ezt Such György nem tudja. Gellért Kis Gábor tudja. És mégis a Magyar Rádióra szabadította ezt az embert.

 

A szerző újságíró, 1973-tól 1997-ig a Magyar Rádió alkalmazottja


Cs. Kádár Péter: Aztán eltűnt...

Elküldve 2007. szeptember 21., megjelent 2007. szeptember 28.

(A szerzői és a megjelent változat azonos)

Gellért Kis Gábor megint nem ír igazat. Mondhatnánk, hogy téved, de nem mondhatjuk. Hiszen számos alkalommal tettem én is szóvá, hogy nem ismerhette meg a nyilvánosság azt, amiről azt állítja, hogy megismerhette. Az esélyesség izgalmával című írás (szeptember 21.) több kijelentésével lehetne vitatkozni, a tényekkel azonban felesleges. Gellért Kis azt állítja, hogy "A nyertes pályázatot hónapokon keresztül lehetett olvasni a Rádió belső honlapján - kérésre külsők is hozzájuthattak -, de a csaknem egy év elteltével megjelent dühödt elemzések és vélemények - például az Élet és Irodalomban, a Magyar Nemzetben - arra vallottak, hogy a kritikusok nem olvasták a pályázatot."

Nos, a Magyar Rádió belső honlapjára csupán a dolgozók határozott követelése után, jelentős késéssel került föl az elnöki pályázat egy része. A teljes pályázat soha nem jelent meg. A belső honlapról ugyan a felkerülést követően egy-két napig le lehetett tölteni és ki is lehetett nyomtatni a dolgozatot, de ezeket a lehetőségeket - vajon miért? - Such György elnöki parancsára letiltották.

Aztán eltűnt a pályázat. Elképzelhető ugyan, hogy egyeseknek valamilyen ismeretlen kiválasztási procedúra alapján odaadták az anyagot (biztos, hogy nem mindenkinek, aki kérte), de ezt a lehetőséget eddig nem reklámozta sem Gellért Kis, sem mások. A titkosított pályázat egy része - hangsúlyozom, a teljes pályázathoz legálisan nem lehet hozzájutni - jelenleg a Társaság a Közszolgálati Rádióért honlapjának - http://takrad.hu  - "Dokumentumok" rovatában olvasható csupán. A csaknem egy év elteltével megjelent elemzések közül Victor Máté zeneszerző írása (Bontják már, Élet és Irodalom, 2007. június 22.) éppen Such György pályázatával hasonlítja össze a Petőfi Rádió zenei kínálatát, és azt állapítja meg, hogy nem felel meg a pályázatnak.

De nemcsak a zenei kínálat nem olyan, mint amilyet Such elég magyartalanul fogalmazott regénye ígér, hanem a Petőfi Rádió egésze sem: "Terveim szerint a Petőfi az igényes fiatalok rádiója lesz, sporttal, könnyed hangvételű magazinműsorokkal, sok értékes könnyűzenével (kiemelten figyelve magyar szerzőkre és előadókra)." Nemcsak azért nehéz megtalálni a beígért magazinműsorokat, mert a Magyar Rádió honlapjáról néhány napja letiltották a műsortervet, hanem azért is, mert szombaton és vasárnap egyetlen ilyen műsor sincsen, más napokon meg legfeljebb, ha kettő. Az amúgy is ritka magazinok közül a számítástechnikai Netidők a korábbi 60 perc helyett 4*5 percre zsugorodott, s hogy mit veszít az ifjú rádióhallgató, arról bárki meggyőződhet, ha meghallgatja e műsor teljes változatát a PC World magazin DVD-mellékletén vagy a műsor saját, a Magyar Rádióétól független honlapján.

A szerző újságíró, hangmérnök


 

Gecse Géza: Súlyos, fekete folt

Megjelent: 2007. október 4.

 

(A szerzői változat - amelyet a Magyar Rádió Közalapítvány összes kurátora is megkapott - engedélyezés alatt)

 

Bajban vagyunk a Magyar Rádió kuratóriumi elnökének cikkével (Az esélyesség izgalmával, szeptember 21.). Gellért Kis Gábor szerint "az elmúlt tíz évben radikálisan átalakultak a magyar közönség médiafogyasztási, s azon belül is rádióhallgatási szokásai". Nos, ha ennek az ellenkezőjét állítjuk, az éppúgy igaz lehet: 1996 óta a (közszolgálati) rádió hallgatásában ezek a szokások nem alakultak át, az ugyanúgy megállja a helyét. És szerintünk ez nem baj.

Gondolom, az elnök úr nem vitatkozik azzal a megállapítással, hogy ebben a tíz évben a Magyar Rádió összességében (a rádiózás technikai adottságai miatt is) a harmadik legjelentősebb tömegkommunikációs médium volt Magyarországon. Ehhez tegyük hozzá azt is, hogy az elektronikus médiapiac változása miatt tíz évvel ezelőtt bekövetkezett hallgatottságcsökkenés ellenére a közszolgálati rádió nem veszített akkora teret a magyar médiavilágban, mint a két közszolgálati televízió.

 

Ami a rádió fejlődését illeti a hetvenes-kilencvenes években, ezt a kuratórium elnökénél árnyaltabban látjuk. Gellért Kis Gábor kiélez bizonyos ellentmondásokat, s ennek érdekében bizonyos tényeket elhallgat. Ez jegyzetíróknál bevett módszer, viszont Gellért Kis Gábor a Magyar Rádió kuratóriumának elnöke, következésképp elvárható tőle, hogy cikkét ne publicistaként, hanem a kuratórium elnökeként írja.

 

Gellért Kis azt állítja, hogy a kilencvenes években "az MR elnökei... képtelenek voltak megóvni a rájuk bízott intézményt". Ez a megállapítás az 1996-os médiatörvény után megválasztott rádióelnök, Hajdu István, sőt Kondor Katalin esetében sem igazságos. Egyre inkább úgy tűnik, hogy igyekeztek megtenni minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy óvják a rájuk bízott intézményt. Hogy ez milyen hatékonysággal sikerült nekik, az más kérdés.

Tény, hogy mindketten irtóztak a drasztikus lépések megtételétől, a "direkt kaszabolástól". Akkor sem tették meg a szükséges lépéseket, ha a munka hatékonysága ezt megkívánta volna. Sokan éreztük úgy, hogy az, ami a rádióban történik, végső soron maga a lassú leépülés.

Ám a lassú leépülés vagy a "lassú halál" nem az igazi megsemmisülés. Onnan még talán van visszaút. Az idén elbocsátott munkatársak összesített létszámáról Gellért Kisnél olvashattunk először "hivatalosan". Ezt a "350-400" embert képletesen szólva az idén "kivégezték", illetve "kivégzik majd". Munkajogi szempontból persze azok, akiket nyugdíjba "ösztönöztek", küldtek, vagy az önkéntes távozási program keretében mentek el, más kategóriába tartoznak, mint azok, akiktől sokkal drasztikusabban, csoportos leépítéssel szabadultak meg.

Vitatkoznivalónk van azzal a megállapítással is, hogy "pokolian nehéz, csaknem lehetetlen ennyi munkavállalót humánusan elküldeni". Ha valóban racionális döntésről van szó, azt el lehet fogadtatni a munkavállalóval is. De a meggyőzéssel a menedzsment máig adós maradt, és még titkot sem csinál belőle, hogy szándékosan!

Egyébként Such György harmincoldalas elnöki pályázatában az áll, hogy az "egységes szempontrendszert és szerkesztési elveket nem lehet vezényszóra bevezetni. Ehhez olyan, hosszú idő alatt, folyamatos, műsor-értékelési vitákban kiérlelt csoportnorma kialakulása szükséges, amelyet csak tartósan együtt dolgozó stáb alakíthat ki magában."

Ez történt, kuratóriumi elnök úr?

Az Élet és Irodalomban és másutt megjelent írások, elemzések nem arról tanúskodnak, hogy íróik ne olvasták volna Such elnöki pályázatát, pedig nem volt annyira egyszerű hozzájutni.

Ami azt a szentenciát illeti, hogy: "a plurális médiavilágban nincs olyan rádió, amely mindenkihez szól", ez csak a kereskedelmi rádiókra igaz, a közszolgálatira nem! Annak mindenkihez kell szólnia. Ezt az elnök úrnak nálam sokkal jobban kell tudnia. A kérdés csupán az, hogy mikor és hogyan szóljon - nem egyszerre persze - minden olyan emberhez, akihez a többi médium nem szól.

A jelenlegi rádiós menedzsment június 4-én bevezetett műsorstruktúrájával műsorokat likvidált, "új tartalmakat" semmisített meg. A sajtó, ami alól a rádió sem kivétel, újság. Az állandó ismétlés az újságjelleget öli meg, s végső soron a sajtó halálát jelenti, hiszen ahogy nem fogunk olvasni, nem fogunk hallgatni sem egy orgánumot, ha abban nincs újdonság.

További szakmai kérdés, hogy ha már ismétlésre szánta rá magát a menedzsment, akkor azt hogyan teszi. Lehet úgy és annyit ismételni, hogy az érdekes legyen. Ha sok-sok műsort "visszahozunk" napközben és az éjszakában, akkor valóban nem kell annyi ember, mint amennyi a Magyar Rádióban van. Sőt ehhez a maradék ezerre sem lesz szükség. (Ez vicc volt. Igaz, nem jó ezzel a reformmal tréfálkozni. Ismerőseink közül néhányan, amikor meghallották az emer-1-Kossuth rádiót reklámozni, először a térdüket csapkodták a kacagástól, de aztán lefagyott arcukról a mosoly: amit ugyanis viccnek hittek, abból valóság lett.)

Azt hiszem, Gellért Kis Gábor egyet tud velem érteni abban, hogy a hallgatottság nem minden, de nem árt növelni. Vizsgáljuk meg, mit sikerült az egy éve funkcióban lévő rádiós vezetésnek elérnie.

Nos, hogy Such György megfogalmazásával éljünk: "nem sikerült megállítani a Kossuth térvesztését". A régi közönség jelentős része június óta távolodott, új pedig nem jött. A Petőfi esetében a helyzet rosszabb, hiszen ez az adó a régi közönségét teljesen elvesztette, s bár (a "nagyon zenével") sikerült újat szereznie, ez - legalábbis egyelőre - csupán töredéke a réginek!

Gellért Kis Gábor megállapítja: "Három hónapja adja műsorait a Magyar Rádió az új rend szerint. A hallgatói visszajelzések vegyesek: a felháborodott, dühödt elutasítástól a tartózkodó érdeklődésen át a lelkes üdvözlésig." Mi lelkes üdvözlést még nem hallottunk.

A gyakori hibák egy része az új struktúra átgondolatlanságából következik. Egy részüket már három hónappal ezelőtt is pontosan meg lehetett jósolni. Volt, amire már akkor felhívtuk a vezetés figyelmét. Ezek kifejezetten irritálóak azok számára, akik hozzászoktak a kereskedelmi adókéhoz képest eddig (június 4-ig) azért továbbra is lényegesen érdekesebb rádióhoz.

Mindezt megtetézte a Magyar Rádió frissen bevezetett grafikai arculata, amiről a Magyar Tervezőgrafikusok és Tipográfusok Társasága azt állítja: "általános optikai strukturálatlanság jellemzi a próbálkozást, amely méltatlan egy, a Magyar Rádió jelentőségű médium vizuális kommunikációjához... A logotípia súlyos, fekete foltja hagyományosan negatív asszociációkat ébreszt." De bár csak a logotípiában lenne súlyos, fekete folt!

A szerző a Rádiós Dolgozók Tanácsa (RDT) elnökségének a tagja


 

Faragó Judit: Nincs esély, de az izgalom jogos

Megjelent: 2007. október 5.

 

(Szerzői változat)

 

Gellért Kis Gábor, a Magyar Rádió kuratóriumának elnöke "Az esélyesség izgalmával" címen közölt cikket szeptember 21-én. A szerző felelős az intézményért, mégpedig annak vezetéséért és anyagi helyzetéért. Összesítést készít, hiszen helyzet van a házban. Majdnem minden harmadik embert elküldenek, lecserélték a teljes menedzsmentet, lebontották az egész műsorstruktúrát, nagy a belső feszültség. Feltesz három kérdést, amelyekre igennel válaszol. Szerintem viszont a helyes válasz: három nem.


Helyes-e az irány, amerre elindult a közrádió - kérdezi Nem helyes. Alkalmas eszközökhöz nyúlt-e a szükséges és elkerülhetetlen változások előidézése érdekében?  Nem nyúlt helyes eszközökhöz. Kialakul-e versenyképes műsorszerkezet és műsorfolyam? Nem alakul.

Rossz irányban indult el a vezetés, nem a közrádió, mert ő szegény nemhogy elindulni, már lélegezni sem tud. Idézni sem szeretném mindazt Gellért Kistől, amit a Rádió állapotáról ír, mert sajnos majdnem igaz. Csakhogy ez az igazság elferdül egy felelős személytől, aki nem első periódusban kuratóriumi elnök. Jómagam 36 évig dolgoztam az intézményben. Tanúja és szenvedő alanya voltam annak a nem tíz, hanem tizenhét éves züllési folyamatnak, amelynek most a végállomásához érkeztünk. A közrádió nem indult el semerre. Még pusztítják. A romok zörögnek, nem a műsor szól.

 

A második kérdés az alkalmas eszközökre vonatkozott. Igaz, hogy építeni nem lehet bontás nélkül. Nem siratok műsorokat, nem nosztalgiázom. Egyetértek: teljesen új közrádióra van szükség. De a múltat nem lehet végképp eltörölni, ha megengedhető ez a blaszfémia, merthogy nem hagyja magát. A közönséget sem lehet leváltani, csak kiebrudalni. Ha most valaki e cikk aláírására néz, és gúnyosan cöcögne, megnyugtatom: egy szót sem írok arról, miként zajlottak az elbocsátások. A médiafogyasztónak nemcsak rémtörténetek kellenek, hanem hírek, információk, szórakozás. A közrádió hallgatóinak is erre van szüksége. Mégpedig mindebből a legjobb minőségre és a lehető legszélesebb kínálatra.

 

A közszolgálati rádió sajátos módon egy olyan piac szereplője, ahol egyedül van. Nincs versenyben. Normális esetben. A miénk nem az. Az intézmény nem közszolgálati, hanem mindközönségesen állami rádió. Nem az adófizetők tartják el, hanem politikusok az adófizetők pénzéből. Ez nagy különbség. A politikusok ezt általában és konkrétan most is rosszul csinálják. Pl. azzal, hogy hagyták-hagyják anyagilag, erkölcsileg és szakmailag lerohadni, kiszolgáltatták pillanatnyi érdekeknek, kitették politikai vagy/és szakmai züllésnek. Gellért Kis Gábor pedig, tekintet nélkül újságírói múltjára, politikus. E minőségében kuratóriumi elnök, és felel azért a menedzsmentért, illetve elnökért, aki... van.

 

A politikusok a tévék árnyékában még csak jelentőséget sem tulajdonítanak a rádiónak, mert nem látszanak benne. Tévéelnök egyetlen vacak híradóbakiba belebukhat, rádióelnök még abba sem, amit Gellért Kis Gábor és Such György az előző elnök szemére hány. Úgy tűnik, a politika számára most sem időszerű a rádiós botrány.

 

A Magyar Rádió azért sem közszolgálati, mert törvényileg reklámozásra, azaz bevétel szerzésére van kötelezve, miáltal tulajdonosa, az állam feljogosítva érzi magát arra, hogy ne tartsa el. Aminek következtében pl. Gellért Kis Gábor és a rádió vezetése el is hiszi, hogy a rádió "köz" és piaci szereplő egyszerre. Abnormális versenyhelyzetben van a Magyar Rádió azért, mert teljesítetlen közszolgálati funkcióit kereskedelmi rádiók veszik át. Még személy szerint is javarészt volt közrádiósok publikálnak közszolgálati műsorokat a Magyar Rádió helyett. Kis magyar abszurd.

 

Gellért Kis Gábor súlyos tévedésben van, ha azt hiszi, hogy kereskedelmi eszközökkel, haszon (?) érdekében közrádió szervezhető. Pozicionálás történt. Ez kereskedelmi kifejezés, csak akkor adekvát, ha kereskedelmi rádió készül. Az készül. Piac- és fizetőképes kereslet becserkészése folyik, 18-39-49 éves korosztályé pl. Egyébként még az üzleti élet szabályai szerint is rosszul. A Petőfi műsortalan zenei adó lett. Programját (nekem még tetszik is ez a zene, noha nem vagyok célközönség) egy olyan szűk réteg ízléséhez szabták, amely létszámában sokkal kisebb, mint a megszüntetett műsorok közönsége volt. Ha a hallgatottság a cél, akkor több embert kell megszólítani. Persze az sem mindegy, mivel.

 

A régi Petőfi rossz volt. Arctalan, fazontalan, széteső és színvonaltalan, mert egy adó minőségét sajnos nem a legjobb, hanem a sok rossz műsor határozza meg. De az ország lakóinak ijesztően növekvő hányadát kitevő idősebb korosztály kedvére igyekezett, kár, hogy egyre rosszabbul tenni. Ez azonban nem mentség arra, hogy az új vezetés is rosszul dolgozzon, nem felhatalmazás arra, hogy a maradék, nagy létszámú hallgatóról teljes egészében lemondjon. Magyarul, hogy ne teljesítse elemi közszolgálati funkcióját.

 

Jogos az igény a fiatal közönségre, de nem a reklámbevételért. Tanúja voltam annak, miként építették le a gyerekeknek és a fiataloknak szóló műsorokat 1990 óta. Igen, az élet és a technika elment az akkori ifjúsági és az egész közrádiózás mellett. Az új Petőfi ezt nem pótolja. A rádiózásra rá sem szoktatott közönség pár ezer vájt fülű zenéjére nem fog visszajönni, azaz rádiózni. Ahhoz sok, szakszerű munka, technika és fantázia kell. Mindez ma nincs a Magyar Rádióban. Fel sem merül az internet-szolgáltatás bővítése, nincs felkészülés a digitális rádiózásra, az interaktivitás bővítésére. Ne a nyilatkozatokat tessék olvasni, hanem a rádiót hallgatni, weboldalát, információs rendszerét (külsőt-belsőt) megnézni! Akár az "arculatot", a mérvadó szakértők szerint is selejtes, olcsó logó-rendszert. Itt folyik az igazi leépítés. A teljes retardálás. Mellesleg jogilag is támadhatóan.

 

Eddig csak két, korosztály szerint megközelített hallgatói rétegről írtam. Hol vannak a többiek? A nemek, a mások, a hendikepesek, a lúzerek, az egyetemisták, falusiak és városiak, a kőfaragók és balett-táncosok? Igen, a bélyeggyűjtők, a klasszikus zene rajongói, a színház, az irodalom barátai? Akik annyira nem fizetőképes kereslet, hogy egy jegyet vagy lemezt sem tudnak vásárolni, vagy ha igen, azért még szerettek a régi Bartók zenéje mellett dolgozni. Naná, hogy demagógia, de tény: róluk lemondott a Magyar Rádió.

 

Még így is lehetne jó, bár nem igazán közszolgálati rádiót csinálni. Ahhoz persze koncepció kell, struktúra. A Petőfinek bevallottan nincs. Gyakorlatilag a Kossuthnak sincs. Majd a jövő héten. Ad hoc döntésekkel megszüntetett műsorok, végiggondolatlan újak. Karakter nélküli, rosszkülsejű, buborékos, folyton önismétlő Info-rádiószerűség kezd körvonalazódni. Még készül néhány hangjáték, de a felvételre alkalmas stúdiók berendezéseit már árulják. A kényszerből megtartott Bartók erősen felhígítva, a még megtűrt művészeti szerkesztőség csonkjaival tömve. A művészeti együttesek faragás alatt.

 

Mindez a kódolt kudarc csak arra lesz jó, hogy indokolja a további elbocsátásokat. Jöjjenek a fiatalok! Folyamatosság, képzés, elemi mikrofonképesség nélkül.

 

Nem reagálok a kuratóriumi elnök úr tárgyi tévedéseire, a rádiósokat sértő megjegyzéseire.  Gellért Kis Gáborral szemben én hivatkozhatnék a régi dicsőségre. Nem teszem. Szégyellem és csodálom, hogy miatta néz ki úgy ma is a rádió, mintha lenne, ilyen sokáig tartotta a hullát a víz felszínén. Párszáz begörcsölt, megfélemlített, megfegyelmezett, timesheetbe, szoros, nyolcórás munkarendbe kényszerített ember szenved - hallhatóan. Várja az év végéig még esedékes szép üzenetet.

 

Ez nem volt "szükséges és elkerülhetetlen változás", csak üzleti szempont Csakis üzleti megfontolás, hogy. olcsó és hatékony legyen a működés, minél kevesebb ember, papír, kiadás. Olcsó programmal kell kiüríteni a házat. A maradék szellemi tőke szétzúzása csak káló a projekt fő célja mellett: most az igazi tőke, az ingatlanok értékesítése van műsoron.

 

Elnök utasította elnököt. Az állomány leépítése kétmilliárdos hitelből nagyon kifizetődő. Az értékes nyolcadik kerületi palotanegyed legalább tízszer annyit ér, mint amennyibe az a 350-400 egzisztencia került. Valami azt súgja, hogy ebből egy fillér sem jut majd a közszolgálati rádiózásra. Ezzel kéne elszámolnia Gellért Kis Gábornak is.

 

A szerző ex-vezetőszerkesztő


 

Holló Jánosné: Kincsek parlagon

 

Megjelent: 2007. október 10.

 

(Egy esetleges hosszabb változatról nincs tudomásunk)

A Magyar Rádió új műsorstruktúráját taglaló, Az esélyesség izgalmával címmel (szeptember 21.) megjelent írásában Gellért Kis Gábor által kimondatott: a médiafogyasztási szokások megváltozása miatt a rádió leírt egy vagy több korosztályt, úgy hatvantól fölfelé. Nem számítunk, mint lehetséges hallgatók, hiszen előbb-utóbb ugyanis elfogyunk. Nincs mit szomorkodni ezen, a természet törvényei megkerülhetetlenek, de amíg még élünk, mi is kultúrafogyasztók lennénk.

Generációm tagjaihoz hasonlóan én is azok közé tartozom, akik a nemzeti főadón, a Kossuth Rádión "szocializálódtak". A legutóbbi időkig, ha csak tehettem, napközben is szívesen hallgattam a rádiót, ahhoz igazítva a házimunkámat. Ma már csak az esti műsoridőben találok kedvemre valót. A Bartók a kedvencem - a szép zeneszámok a szívemhez szólnak. Az MR2-vel (Petőfi) éppúgy nem tudok mit kezdeni, mint a kereskedelmi rádiókkal: számomra érdektelen az adó zenei repertoárja. Ami az MR1-en (Kossuth) történik, kifejezetten fáj nekem. Elfogyott belőle minden, ami érték nekem, legalábbis a reggel hat és este nyolc óra közötti időből. Fájlalom, hogy a reggeli műsorból száműzték a zenét, helyette - akár egy órán belül is - kétszer is meg kellene hallgatnom ugyanazt a riportot, összeállítást. Fájlalom, hogy napközben szinte csak beszélgetéseket hallok, gyakran igen speciális kérdésekről. Legnagyobb fájdalmam, hogy az irodalom is csak a róla való beszélgetés formájában jelenik meg a különféle kulturális marketingműsorokban. Nem tudom megérteni, hogy az archívumban összegyűlt páratlan kincsekből miért nem lehet többet közreadni.

A Magyar Rádió (is) a társam volt évtizedeken át. Fájlalom, hogy már nem az.

A szerző rádióhallgató


 

Gellért Kis Gábor: Válaszok csokorban

 

Megjelent: 2007. október 12.

 

(Egy esetleges hosszabb változatról nincs tudomásunk)

 

A Magyar Rádió átalakításával foglalkozó írásomra Cs. Kádár Pétertől érkezett az első reflexió. (Aztán eltűnt..., szeptember 28.) Úgy kezdte, hogy már megint nem írok igazat, adós maradt azonban azzal, hogy korábban mikor követtem el ugyanezt. Szerinte - állításommal szemben - Such György elnöki pályázatát egy rövid néhány naptól eltekintve nem lehetett olvasni. Ehhez képest az mind a mai napig hozzáférhető.

 

Az érintett szíves közlése alapján tudatom: a pályázat teljes szövege az intézmény belső hálózatán a pagoda.hu-n olvasható ma is. Nagyjában-egészében ennyire vehető komolyan Cs. Kádár. Sajnálatosan úgy gyakorol kritikát, hogy nem hallgat rádiót: hiányolja a Petőfi adóról a sportműsorokat és a könnyed hangvételű magazinokat, miközben ezek bizony léteznek. Talán nem akkor és nem úgy, ahogy Cs. Kádár helyesnek találná, mégis szólnak ezek a műsorok. Vádak, düh, féligazságok és tájékozatlanság - ezekkel nehéz vitatkozni.

Egészen más hangot üt meg Gecse Géza; (Súlyos, fekete folt, október 4.) elemzése azt látszik igazolni, hogy a múlt megítélésében és az annak nyomán kényszerűen megteendő intézkedéseket illetően nagyon különbözik az álláspontunk. Másképp látjuk a rádiós piacot is: Gecse Géza szerint az a kijelentésem, hogy ma már nincs olyan rádió, amelyik mindenkihez képes lenne szólni, csak a kereskedelmi rádiókra igaz. Ez kétségkívül szakmai kérdés, amelyet viszont mi nem tudunk magunk közt eldönteni. El kell olvasni a médiafogyasztási szokásokra vonatkozó elemzéseket, s utána beszélni vagy írni. Ami azt illeti, engem zavarnak az idevágó ismereteim, mert nem láttam egyetlen olyan szociológiai munkát vagy tömegkommunikációs kutatási eredményt, amely ne az általam leírtakat támasztaná alá. A személyes beszélgetésekre alapozott tapasztalatok hihetetlenül fontosak, hiszen az alkotó ember számára azok jelentik a visszacsatolást - Gecse Géza érzékelhetően ezekre támaszkodik vitánk több pontján -, mindazáltal az effajta megnyilvánulásokat figyelembe veendő, de nem meghatározó jelzésként lehet csak kezelni. Nem értek egyet az ismétlések funkcióját és jellegét elmarasztaló megjegyzéseivel; nem értek egyet a bejelentkezésre tett kritikájával - "emeregy, hahaha" -, minthogy ez ízlésbeli kérdés is; megalapozatlan az a megállapítása, hogy "nem sikerült megállítani a Kossuth térvesztését", hiszen nincs erre vonatkozó érvényes tudása (mérések szerint éppenhogy nő a Kossuth hallgatottsága, de még ez az adat is óvatosan kezelendő); s persze nem értek egyet azzal sem, hogy átgondolatlan volna az új műsorstruktúra. Ez utóbbi körben nincs közmegegyezés, és nem is lehetséges konszenzust kialakítani: ahány rádiós, annyi struktúra, de az elnök azért elnök, hogy döntsön, és következményeivel együtt vállalja döntését. Amíg be nem bizonyosodik: az új pálya voltaképpen pályatévesztés, elvárható a kuratóriumtól, hogy támogassa a Magyar Rádió Zrt. elnökét a tulajdonosi testület által egyébként jóváhagyott célok megvalósításában.

Igazán nehéz dolgom Faragó Judit írásával van (Nincs esély, de az izgalom jogos, október 5.), mégpedig azért, mert úgy vitázik velem, hogy többnyire egyetértünk, viszont mindezt igen komor hangulatban teszi. A komorság megalapozott, s igencsak nehéz észlelni, hol is szakad a part kettőnk közt. Merthogy igaza van, nem tíz, hanem tizenhét éve kezdődött Magyar Rádióban a züllési folyamat, én azonban - igyekezvén megmaradni a számomra adott szakmai és tulajdonosi keretek közt - arra utaltam, hogy a mégoly rossz médiatörvény elfogadásának pillanatában el kellett volna kezdeni a készülődést a plurális médiapiac viszonyaira, körülményeire. Nem kezdődött el, sem akkor, sem később - egészen mostanáig. Igazságtalan a mai vezetőknek felhánytorgatni elődeik mulasztásait. Ennél már csak az volna felháborítóbb, ha szó nélkül eltűrnénk a cselekvés, a változtatás hiányát. Helyesen írja Faragó Judit: a múltat nem lehet eltörölni a Magyar Rádióban sem. Ám: a múltból megélni sem lehet - sem intézménynek, sem személynek; a pontos kijelentés egyenes folytatása ez lett volna.

Szentenciaként közli: "a közszolgálati rádió normális esetben egyedül van a piacon". Ebben téved a kolléganő. A közszolgálati média ott van egyedül, ahol nincs piac; ahol van, ott szükségképpen versenyhelyzet jön létre. Abban is téved, hogy állami rádióként definiálja a Magyar Rádiót, s ezzel kizárja a közszolgálati közegből. Itt két meglehetősen különböző közelítést kever össze: a közszolgálati minősítés a közvetített tartalmak alapján illet vagy nem illet meg egy műsorszolgáltatót, míg az állami jelző alighanem a műsorok elkészítésének pénzügyi forrására vonatkozik. Az egyik nem zárja ki, de nem is teszi elkerülhetetlenné a másikat. A hely tehát jó, ahol vitapartnerem keresgél, a mód helytelen.

Nem kritikának, inkább elismerésnek tekintem Faragó Judit aggodalmait, legyen szó a digitális jelenről s még inkább jövőről, az internetes rádiózásról és persze a Petőfiről. Ez utóbbiról szólván, szeretném figyelmébe ajánlani - másokéba is -, hogy egy fiatal generáció által leginkább preferált műfajt, a szórakoztató zenét, képtelenség kizárni a közszolgálati tevékenységek köréből. Nevetséges, mert a valóság elutasításával egyenértékű, ha bárki - ideértve az ORTT-t is - a kultúra fogyasztásának ezt a szegmensét lekezeli.

Faragó Juditnak a művészeti együttesek iránt érzett félelmeiben osztozom. Nem azért, mert okom volna feltételezni, hogy megszűnésük napirenden van, sőt. A magyarázat prózai: lassan fél évtizede változatlan a fenntartásukra kapott támogatás. Az Országgyűlésnek kellene eldöntenie, hány - a költségvetés által fenntartott és a világban versenyképes - művészegyüttest tud eltartani ez az ország. Ez nem az új rádióelnök illetékessége...

Állításával ellentétben az ingatlanok értékesítése nincs műsoron, tehát a sugalmazás, hogy az abból származó pénz nem a közszolgálati rádiózásra menne, felette inkorrekt.

Összefoglalva: az a tény, hogy a Magyar Rádió tudatosan igyekszik új hallgatókat bekapcsolni a szellemi körébe, nem az idősebbekkel szembeni indolencia, miközben persze sérülnek a rögzült hallgatói szokások. (Ez egyszersmind a válasz Holló Jánosné szolnoki olvasónak is. Kincsek parlagon, október 10.) Ha szembenálló érdekek közt kell dönteni, szükségképpen előáll valami hasonló helyzet. A stabil hallgató ragaszkodna a megszokotthoz, ami azonban azzal fenyeget, hogy változás híján beszűkül az érdeklődő népesség. A nyitást viszont sérelemként éli meg. A döntés kockázata épp abban állt, hogy a Magyar Rádió iránt elkötelezett hallgatók felfigyelnek-e gyerekeikre, unokáikra - arra, hogy nekik mi a fontos, hogy számítanak-e egyáltalán az ő szokásaik? A jövő nyáron lesz miről beszélnünk.

A szerző a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának elnöke


Cs. Kádár Péter helyreigazítása

Van az úgy, hogy valaki például azért nem ír igazat, mert felületesen olvas - és arra sem emlékezik, ő maga mit írt korábban. Így járt Gellért Kis Gábor is (Válaszok csokorban - Népszabadság, 2007. október 12.).

Gellért Kis szerint én azt állítottam, hogy Such György elnöki pályázatát egy rövid néhány naptól eltekintve nem lehetett olvasni. Nem így van; mást állítottam "Aztán eltűnt..." című hozzászólásomban:
"A belső honlapról ugyan a felkerülést követően egy-két napig le lehetett tölteni és ki is lehetett nyomtatni a dolgozatot, de ezeket a lehetőségeket - vajon miért? - Such György elnöki parancsára letiltották. (...) Aztán eltűnt a pályázat." Egyetlen szóval sem írtam, hogy mikor került le a honlapról. Gellért Kis önmaga is azt írja korábban (Az esélyesség izgalmával, 2007. szeptember 21.), hogy "A nyertes pályázatot hónapokon keresztül lehetett olvasni a Rádió belső honlapján". Most pedig azt, hogy "
a pályázat teljes szövege az intézmény belső hálózatán a pagoda.hu-n olvasható ma is." E két állítás közötti ellentmondás úgy oldható föl, ha Gellért Kis elismeri: volt olyan időszak, amikor a Magyar Rádió belső hálózatán sem volt hozzáférhető Such György rádióelnöki pályázatának egyetlen része sem. Néhány napja egyébként a bárki által megnézhető www.radio.hu honlapon is megtalálható - korlátozásokkal - a pályázat egy része  - és persze továbbra is letölthető, elmenthető és kinyomtatható a www.takrad.hu honlapról. A teljes pályázat - ismétlem - még korlátozottan sem volt hozzáférhető sehol.

Gellért Kis azzal is vádol, hogy nem hallgatok rádiót. Ezt abból szűri le, hogy szerinte Cs. Kádár "
hiányolja a Petőfi adóról a sportműsorokat és a könnyed hangvételű magazinokat, miközben ezek bizony léteznek. Talán nem akkor és nem úgy, ahogy Cs. Kádár helyesnek találná, mégis szólnak ezek a műsorok." A már hivatkozott írásomban nem hiányoltam a sportműsorokat, és azt sem állítottam, hogy a magazinok nem léteznek. Ezzel szemben a magazinokról ezt írtam: "szombaton és vasárnap egyetlen ilyen műsor sincsen, más napokon meg legfeljebb, ha kettő".

Apróságnak tűnnek a fentiek, valójában jól mutatják, miért olyan a helyzet a Magyar Rádióban, amilyen. Emiatt nincs belső vita, emiatt történhet meg, hogy a rádióelnök Such György "állománygyűlésein" már senki nem mer kérdezni semmit.

Társaság a Közszolgálati Rádióért