Társaság a Közszolgálati Rádióért

Az alábbi írás szerzője médiaszakember. Sok éven keresztül a Magyar Rádió belső munkatársa volt, s mint mindenki, aki a Magyar Rádiót szinte hazájaként szereti, aggódik az intézményben és a műsorokban végbement változások miatt. Társaságunk számára megtisztelő, hogy véleményét  a rendelkezésünkre bocsátotta.

Veress Tibor: Merevedj, Kossuth!

Veress Tibor - Társaság a Közszolgálati Rádióért

 

Az "Éljen a magyar szabdság éljen a haza!" - azaz a volt egyszer egy Kossuth Rádió Budapest - jegyében.
Lesz még Kossuth Rádió Budapest?


Bevezető

Szereptévesztésben

Pár szó a szlogenekről

Néhány gondolat a betűelnevezésekről

Az arculatról

Az ismétlésekről

A zenéről a Kossuth Rádióban

A "Nagyon zene" megfogalmazás

Az értékek átadásáról általában

A hitelességről


Bevezető

Magam érzelmileg elfogult vagyok, mert ez olyan, mintha a gyerekemről vagy a szülőmről beszélnék. Tárgyilagosnak kell lennem, de érzelmektől is fűtött lehetek ugyanakkor. És persze szeretem, akiről, amiről beszélek, akinek viselt dolgait felemlegetem, a nemtetszés, a feddés, a kérdések közben is. Ez fontos!

Tizenhat éven át naponta a közszolgálati rádióban műsort készítő, majd később gazdasági és mezőgazdasági televízió-műsorokat is szerkesztő és vezető, egykori munkatárs vagyok, Huszonhat éves média-, s elektronikus média-tapasztalat is van tehát a tarsolyomban, s jelenleg is az internetes multimédia oktatható tartalmának médiaszempontú fejlesztésével foglalkozom. Nagyon szeretném, ha a Magyar Rádió továbbra is értékközvetítő maradhatna, méghozzá legalább olyan mértékig, mint amilyen mértékig napjainkig, azaz 2007 nyarának elejéig volt.

 Miért hallgatok rádiót? Miért hallgattam valaha a Magyar Rádió Kossuth műsorát?

Azért is többek között, mert televíziót már jó ideje nem nézek. Egyszerűen sajnálom rá az időt. Maga a televízió mint intézmény, mint információközvetítő, nagyon is hatásos, egy pillanatig sem nézem le, nem becsülöm alá. Ellenkezőleg!

Mégis, tévém nincs, a Kossuth Rádiót hallgatom. Ott kaptam meg sokmindent, amit értékválsággal küszködő korunkban Magyarországon még megkaphattam. Többé-kevésbé objektív szerkesztésű híreket megfelelő arányban, és elfogadható mértéktartású, távolságtartású szerkesztést, kulturális beszélgetéseket, tudományos élettel foglalkozó eszmefuttatásokat, eredetünket, a magyarság eredetét is kutató és bemutató műsorokat. Mindez zenével elegyítve, lazítva, minthogy a próza pihentet a zenehallgatás közben és megfordítva. Vitákat és vitatható nézeteket kaptunk egyaránt. Amilyen összetett, sokszínű az életünk, azt tükrözte a közszolgálati rádiónk. Mind tartalmilag, mind formailag. Ki-ki vérmérséklete szerint ezt tekinthette politikailag vagy az egyik, vagy a másik oldalról elfogultnak, de megfelelően kordában tartva ez éppen az egyik nagyszerűségét jelentette.

Az külön elemzés tárgya, hogy a közszolgálatiság mit jelentett egykor és mit ma, ezt érintem ugyan, de teljességében nem lehet jelen írásom témája és feladata.

Ami az aktuális műsorok politikai kiegyensúlyozottságát illeti, egy-két éve az arányok érezhetően megváltoztak. Hogy mennyire elfogadhatóan vagy vitathatóan, azt szaktestületek hivatottak eldönteni, megfelelő mérésekkel alátámasztva. Remélhetően elfogulatlanul. A hallgatók többsége azonban nem szalad azonnal a "mérőcégekhez", ezt beláthatjuk. Nem múlik el azonban nyomtalanul bennük az ellenükre végrehajott értékelvonás. Ezt az érzést aztán magukban dédelgetik, s kellő pillanatban, mint egy régen felvett, több képet egymásra fényképezett dagerrotípia egyik képét, a tudatukból előhívják. Nem írnak azonban leveleket, nem kapkodják a telefonokat, hiszen ezek az érzelmi alapokat érintő megbántottságok közvetlenül nem jelentenek számukra egzisztenciális gondot. (Kivétel természetesen az elbocsátottak nagyszámú csapata.) Mégis ott van mindez az átlagember lelkében. Akár tudomásul vesszük ezt, akár nem. Akár tudomásul veszi ezt a rádióelnök, akár nem.

Érezhető, egyre növekvő értékvákuum vesz bennünket körül. Azaz a tengernyi rádió- és televízióprogram erősen vitatható értékű műsorkínálatában alig találni örökérvényű és örök értékű alkotásokat. (Egy-kettő akad azért, természetesen.) Tudom, nem képes ezzel megbirkózni egyedül sem a Magyar Rádió, sem egy-egy televízió. Ráadásul a társadalom is a mindenáron való fogyasztás felé hajlik inkább, s csak nagyon-nagyon szívós, otthoni, iskolai és közszolgálati rádiós, televíziós oktató és - uram bocsá' - nevelő munka révén van esély arra, hogy már pici korban felismertessük a gyermekkel, a gyerekeinkkel, a fiatalokkal, hogy mitől szép és értékes az egyik, és a másik miért nem az. (Meghagyva természetesen mindenkinek az eredendő jogát a későbbi válogatásra.)

Szereptévesztésben

A kereskedelmi rádiók műsorainak előretörésével erre a különbségtételre, válogatásra egyre inkább szükség van. Miért? Mert ezek a kereskedelmi adók teljesen más ízlésvilágot, sőt teljesen másik világot képviselnek. Nem vitatom, hogy van táboruk, van céljuk, van létjogosultságuk, azonban teljesen más célt tűznek ki maguk elé, mint a közszolgálati, és attól nem feltétlenül épül, javul egy még kialakulatlan értékrendű, ízlésvilágú hallgatóság, különösen az ifjú hallgatóság. Ebből is következik tehát, hogy egyszerűen a Kossuth Rádió idehaza még mindig az egyik leginkább elfogadható igazodási pont.

Pedig mostanában egy helytelenül értelmezett, magára nézve kötelezőnek kikiáltott szerep miatt szükségtelenül versenybe fogott. Ez bizony, vaskos szereptévesztés. Olyan versenynél állt és áll rajthoz, ahol semmi keresnivalója, és eleve vesztésre van ítélve, pláne, ha az anyagi hasznot várja tőle.  A közszolgálatiság fölötte áll ugyanis a versenyeknek - épp a feladata, a lényege miatt. A közszolgálati rádió egyik programja sincs ugyanis versenyben a kereskedelmi rádiókkal. Véletlenül sem! Az olyan volna, mint egy kisgyereket beállítanánk versenyezni a szüleivel a családfenntartásba, noha nincs fizetése sem. A közszolgálati rádió éppen olyan, mint egy jó szülő. Felelős azért, hogy az érték, méghozzá a művészi érték a gyereke elé kerüljön. Ennek nem az a módja, hogy a közszolgálati rádió második programját teljes egészében kommersz-zenerádióvá alakíttatja. Az elsőből pedig száműzi a magát a zenét. A közszolgálatinak akkor is a valódi művészi értéket kell sugároznia, türelmesen, színvonalas műsorokban tanítgatva, ha csak tízen hallgatják. Ezért fizetjük az adónkból, és ezért nem zavarjuk ki a piacra. A közszolgálati médiának egyszerűen nem a versenyzés a dolga! Az igazság független attól, hogy hányan ismerik el, s, hogy hány embert érint. A közszolgálatiság ugyanilyen, mert nem attól függ, hányan hallgatják, s közülük hánynak tetszik. A Magyar Rádió mai vezetői, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis versenyhez kényszerítik magukat, noha tudhatják, hogy ebben a helyzetben csak veszíthetnek. Tökéletes bizonyíték a vezető stratégiai hibájára.

Nem lehet véletlen, hogy újabb és újabb értékveszteségeket okoznak, amiket rendre felfedezek a buzgó, s túlkapásokkal folyó rádióműsor-újításban. Az az érzésem, a szemünk előtt, s a fülünk hallatára vesznek el tőlünk komoly értékeket, amelyek létrehozásában sok-sok ember sok-sok évtizednyi munkája van. Tőlünk, valamennyi hallgatótól vesznek el tehát, ráadásul jogtalanul, értelmetlenül. Miket vesznek el? Csak pár dolgot említek, vázlatosan.

Eltűnt a hajnali Rákóczi induló (igaz, csak részben). Azaz hol van, hol nincs. Egyik reggel - hajnali fél ötkor - a Rákóczi induló hűlt helyét találtam. Pár napra rá olyan helyen dolgoztam, ahol csak középhullámon rádiózhattam, s ott, lám, még hallgathattam. Azaz, az egyik hullámhosszon megvolt, a másikon nem. Aki csak az urh-n rádiózik, vagy a ma egyre jobban tért hódító interneten, nem kapja meg a Magyar Rádió semmivel össze nem téveszthető, egyik markáns program-azonosítóját, a napindító zenekari művet. Néhány héttel később viszont azt tapasztaltam, hogy már nincs Rákóczi induló, nincs napkezdés, műszakkezdés sem a középhullámon, sem az urh-n. Elképedtem. A folytonos adás nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy az igazodási pontokat elveszem, kiiktatom. Ez szakmai műhiba! Ez olyan azonosítója, jellemzője volt az adónak (és lehetne újra a továbbiakban is), ami által könnyebben el tudta helyezni egy külföldi is a Magyar Rádiót, hiszen a zene nyelve nemzetközi! Vajon Rákóczit vagy Berliozt kellett-e, hogy szégyelljük? Megjegyzem, a középhullámon ma szerencsére hallani lehet hajnalban a Rákóczi indulót.

Nincs Kossuth Rádió-szignál, a régi szünetjel. Megszűnt. Volt egy rövid idő, amíg keverve lehetett még hallani egyszer-egyszer. Aztán semmi. Igen, volt egy kor, amikor a rádió még - a születése körüli időkben - csak kereste a feladatát. Akkoriban a politika sem tudta, mivé növi majd ki magát ez a beszélő alkalmatosság. El kellett telnie egy időnek, amíg kiderült, hogy ebben több van, s ez megérdemel valami többet. Valami állandót. Vagyis a Kossuth Rádiónak egy hosszabb kezdeti idő után találtak megfelelő nevet, amely egyben az azonosítója is volt. A rádió mostani elnöke azt nyilatkozta (HVG, 2007/34), már-már megróva bennünket, rádióműsor-fogyasztókat, hogy a néhai Rádió Budapest I-t és a Rádió Budapest II-t. éppen hogy "1949-ben a kommunista kultúrpolitika nevezte át Kossuthtá és Petőfivé. Egyébként a nyugati nagy közszolgálati rádiók adóit is többnyire számmal jelölik." Azt is mondta a mostani elnök, hogy "csomó új csatorna is indulhat, az pedig elég fura lenne, ha az első három adónkat hírességekről neveznénk el, a többit meg számokról."

Megéri, hogy megfejtsük ezt a mondatot és a mögöttes gondolatot. Fényesen bizonyítja Such György sajátos gondolkodását. Mire nincs is neki szüksége.

Ehhez egy picit messzebbről induljunk ki! Szerintem sokkal több, ha az első három közszolgálati rádióprogramunk (mint eddig is) egy-egy hírességünk nevét viseli, mint csak egy odavetett szám-betű kombinációt, amit dekódoljunk alkalmanként. Mit is zengett a fülünkbe a Kossuth szünetjel és szignál? "Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!" Ezt vették el tőlünk, hallgatóktól. Csak nem ez zavarja a mostani elnököt? Vagy kiket zavar?

Olvastam én is a történész ismertetését az egykori névadásról a Magyar Rádió frissiben odavetett honlapján. Tárgyszerű, és csak megerősíti a kérdésemet. Vajon levon-e Kossuth Lajos értékéből valamit is az, hogy 1949-ben (mellesleg az ezernyolcszáznegyvennyolcas szabadságharc 100. évfordulóján!) éppen a "kommunista kultúrpolitika" (Such György szavai) keresztelte el róla akkori első számú rádió programunkat? Nem örülni kellene inkább annak, hogy volt legalább egy ötletük? Eredeti szándékuk mellett az akkori politikusok nem számoltak azzal, hogy a rádió neve önálló életet fog élni. Igaz, hogy Kossuthtal legitimálták az egyre növekvő befolyású korabeli rádiót, de ez Kossuthnak, a történelmi személyiségnek a nevét nem gyengítette. Olyannyira nem, hogy fokozatosan ráébredtek a műsorkészítők, hogy nevesített erő van a kezükben, ami őket is kötelezi.

Nem hiszem, hogy a Rádió nevével s a Rádió Kossuth-szignáljával való játszadozással a mai elnöknek kellene ítéletet mondania egy letűnt kor kultúrpolitikájáról. Láthatjuk, az eredmény több, mint kétséges. Az a politikai környezet és kor, ami azt a felemás helyzetet teremtette, mellesleg már kikopott a Kossuth Rádió mögül, csak a név maradt meg, s ezt nem gyengíteni kell a Kossuth-nóta-szignál elvételével! Ami valódi érték, azt nagyon meg kellene becsülnünk, mert hovatovább semmit sem fogunk tudni felmutatni a saját életünk eredményeiből, pedig a határozott és biztos értékek mint kapaszkodók, nagyon is elkelnének, mert éppen ezekből van ma a legkevesebb. (Nemcsak a Magyar Rádióban.) Egy ilyen értékközvetítő volna a közszolgálati Kossuth is és a Magyar Rádió többi programja is. Hol van az előírva (kérdem Önt, tisztelt elnök úr!), hogy nekünk, magyaroknak nem lehet a ma legfontosabb közszolgálati rádióprogramunkat Kossuth Lajosról elnevezni? Róla, aki több, mint 150 éve nemzeti hősünk, s kibírta a kiegyezést, kibírta a Bach-korszakot, az első világháborút, az utána jövő zavaros jó húsz esztendőt, majd a második világháborút, aztán a szocialista rendszert, sőt még a mostani 17 évet is a mai elég nagy káoszból - és akkor jön egy valaki, és őt egyszerűen egyszemélyileg elveti. Hozzáállás és önbecsülés kérdése ez! Ha az elnöknek ez a véleménye, ám legyen, de az csak mint magánvélemény tekinthető, s nem oktrojálható rá egyetlen hazafiúi érzelmű magyar állampolgárra és magát magyarnak érző emberre, bárhol éljen is.

Bizonyára minden országnak vannak nemzeti hősei, akikről ugyanúgy el lehetne nevezni az ő közszolgálati rádióprogramjaikat, de ez legyen az ő gondjuk. Miért nekünk kell lesüllyednünk egy nehezen minősíthető szintre, ahol a többiek egy (silány) számkombinációs elnevezésrendszert alakítottak ki maguknak? Miért kell nekünk hajbókolnunk egy vitatható külföldi szokás előtt, ha a miénk, a sajátunk jobb? Merjük vállalni! Merjünk büszkék lenni magunkra még akkor is, ha a világ tőzsdéjére sohasem leszünk befolyással. A rádió mindenkori vezetőinek is és a munkatársainak is körömszakadtáig kellene védeniük azt a kevés jót, amivel csak ránk jellemző módon azonosíthatnak bennünket az éterben is. Mit gondol a tisztelt olvasó, az írek miért tüntetik fel mindenütt gael nyelven is, amit csak lehet? Bent az Európai Unióban? Miért kapaszkodnak mindenbe, ami csak megkülönbözteti őket a többiektől? Miért nem ezt a szándékot tartja a Magyar Rádió mai vezetősége (megkockáztatom, hogy a mögötte álló politikai erők is) követendő példának? Már hallom, amint a BBC-t emlegetik mint betűszót, s elnevezést. A British Broadcasting Company, később Corporation  név rövidítése a nyomába sem ér a mi Kossuth Lajosunknak! (Nem a műsorról beszélek!) Ha egy angol meghallhatná, mi kiről neveztük el a nemzeti rádiónkat, azt mondaná, milyen kár, hogy ez nem nekik jutott eszükbe! (Megengedem, hogy Cromwellről mégsem lehet az angol közszolgálati Rádiót elnevezni, de ez legyen ténylegesen az ő gondjuk.) Micsoda erő van még ma is Kossuth nevében! Utánanézett már valaki, hogy Magyarországon ezzel a névvel hány településen neveztek el utcát, teret, iskolát, miegymást? S, hogy miért? Tudják, hogy a rádió elnevezésének névgyengítői, nehezen minősíthető tettükkel hány embernek mutattak, s mutatnak fügét? Hány embernek vették semmibe a nemzeti érzéseit? Egy gazdaságilag boldogabb korban talán könnyebb lenne kicserélni a nemzeti rádió nevét (feltéve, de nem megengedve), azonban senki nem teheti meg, hogy emberek százezreinek az érzelmeire legyintsen! Meg tudja a rádió elnöke mondani, hogy a sokadik megszorító gazdasági intézkedés mellett (amiket manapság, recesszió idején ránk kényszerítenek, s el kell viselnünk), mi az oka annak, hogy egy ilyen átkeresztelési intézkedést erőltet? Mert ez is egységet bont, ugyanis. A reklámkampányt is meg lehetett volna spórolni, és műsorjavításra lehetett volna fordítani a költségeit. Gondolja, hogy ezek az érzelmeket jócskán érintő intézkedések nincsenek benne egyesek szélsőséges döntéseiben, vagy éppen mögötte? A végén megérjük, hogy szép lassan ütemenként kicserélik a napzáró magyar Himnuszt is valami másra. Először csak mellétesznek vagy eléírnak valamit, s aztán leemelik mellőle magát az eredeti himnuszt, hogy a maguk kreálta zavaros helyzetet tisztogassák, s akkor már nem arról beszélünk, hogy magát a zavart ki, s mivel teremtette. Mi a különbség e tekintetben a Rákóczi induló, a Kossuth-nóta szünetjel és a Himnusz között?  Ezt is várhatjuk ezek után?

A ma hallható, elektronikus zenéből kreált, azonosítónak szánt dallam zenei elemzését rábízom a zenei szakértőkre.  A marketing-elemézést reklámszakemberekre. Az érzéseimet etekintetben és röviden úgy foglalhatom össze, hogy egy generálszószt öntöttek a nyakába az egész Kossuth Rádiónak, a jobb sorsra érdemes hallgatóknak. Minden műsorszám előtt és után, sőt (horribile dictu!) még közben is, ezáltal nincs lehetősége a hallgatónak egyetlen műsor meghallgatása után sem arra, hogy a műsort követő 3-5 másodperces teljes csendben, szünetben a műsor mintegy lecsengjen benne.  Igenis, a Kossuth-nóta-szignál és szünetjel a maga közbeiktatott pár másodperces csendjével erre tökéletesen alkalmas volt, s visszaállítás után is alkalmas lesz. A pedagógusok is tudják, hogy ha délelőtt tanítanak valamit, s nem iktatnak be egy teljesen más típusú szünetet, ugyanannak az órának ugyanaz a témája kiüti az előzőleg tanított ismeretet. Vagyis, feleslegesen töltötték el az egyik foglalkozási szakaszt. Saját céljuk ellen dolgoztak. A szignálnak szánt zenei generálszósz azzal, hogy nem engedi a hallgatót egy pillanatra sem csendhez, rövidke phenéshez, pontosan a megcsömörléshez vezet.

Nézzenek utána, hogy az erőltetett változtatások bevezetése után, ma, november közepén hány műsor tarthatta meg az eredeti műsorszignálját, a színesítés egyik legfrappánsabb, a műsort és készítőjét is bármikor, éveken át azonosítani tudó dallamát. Egyetlen példát hadd említsek itt: 2007. november 10-én csak és egyedül a református vallási műsornak volt saját szignálja. Nincsenek műsorszignálok. Milyen jogon? Szakmai kérdés? Igen, az, én is arról beszélek. Tehát a legelemibb színesítést is kiírtották a műsorokból, a Kossuth Rádióból, fel nem fogom, hogy miért.

Feltételezem, hogy a műsorkészítők mennyire örültek ennek. Nem tudom elhinni, hogy ki-ki önmaga a saját jószántából mondott le ezen azonosítóról. Ha igen, akkor róluk is megvan a véleményem, de egyszerűen nem hiszem. És azt sem tudom elhinni, hogy egy jóérzésű, jó izlésű, magát évtizedek óta kipróbált műsorvezető önszántából, és nem parancsra teszi bele a műsorvezetői szövegébe a Kossuth Rádió legújabb öszvérnevét. Ilyen nincs! Vagy mégis? Mégis?

 

Pár szó a szlogenekről

Általában a szlogenekkel nem volna baj.  "A szavak ereje" megfogalmazás azonban - kérkedő, pipiskedő, más szóval és egyszerűbben: fölösleges. Mert igaz lehet, amit állít ez a három szó, de, ha ezt ilyen gyerekesen teszi a Kossuth Rádió, többet árt, mint használ vele. Sokkal, de sokkal finomabban kellene az ilyesmivel bánni. Egyértelműen zavaró, megismétlem, felesleges. Ez egy kereskedelmi kategória, s a legnagyobb baj, ha öntömjénezés-szerűen állítja magáról. Talán meg kellene várni, és meg is kellene engedni, hogy a hallgatók minősítsék, ugye?

 

Néhány gondolat a betűelnevezésről, arról, miért alkalmatlan ez a magyar nyelvű közegben, a magyar kultúrkörben

Megkérdezték-e a hozzáértőket, hogy miért nem szabad olyan elnevezést hangosan kimondani magyarul, hogy "emeregy" (MR-1)? (emeregy?; MR-1?; mr-1?; M-eredj?; m-eredj? Em-eredj? E-M-Redj?; E-M-R-1? - Akkor most melyik is?)  A hangosan megszólaló, tehát "a fülre hangszerelt" újságírás világában tilos betűszavakat olvasni, ha megtehetjük, hogy mást mondunk helyette. Nem azért, mert nem értjük meg. Azért nem tanácsos, sőt erősen ellenjavallt, mert félreérthető, de a legfontosabb, hogy hanyag, felületes, és ízléstelen. A hallgatóságot lekezelő. Műsorszámba beleerőltetni nem odavaló, modoros! Egy lexikonban van értelme egyetlen hullámvonallal helyettesíteni a címszót. Mert egy hatalmas, sok-sok kötetben ez sokszáz oldalra rúgó anyagmegtakarítást eredményez. Egy újságban már nincs ekkora jelentősége, de a pontosság kedvéért legalább egyszer, a cikk elején kiírják a teljes nevet, és az első teljes előforduláskor jelzik a rövidítést, s attól kezdve felváltva használják, visszakereshetően. A rádióban és a televízióban azonban élőszóban olvassák a híreket, tehát semmi nem indokolja, hogy takarékoskodjanak azzal a két szótagnyi többel, hogy kimondják a rádió teljes nevét. Igaz, hogy a hírszerkesztő minden szótagért küzd, de ezen nem lehet megtakarítani semmi érdemlegeset. Ellenkezőleg, ahányszor ismétlik, annyiszor erősítik az emberekben a legkisebbektől a legidősebbekig az igénytelenséget... Ez volna a közszolgálat?

 

Az arculatról

A Magyar Rádiónak volt egy jól ismert arculata és logója. (A legelső, az eredeti jelvények kialakulásakor még olyan idők voltak, amikor a mai értelemben vett kereskedelmi értékű arculatokkal nem kellett birkózni.) Egy magára valamit is adó cég sohasem újít úgy, hogy merőben mást húz elő a tarsolyból olyankor, amikor egy történelmi, történeti folytonosságot is közvetíteni akar az új generációk számára. A rádió toronyantennája és a stilizált rádióhullámok a Magyar Rádió bevált jelvényei, sőt jelképei voltak. A kilencvenes években módosított arculat ezekből már csak pár momentumot használt fel. Erős színvilág és megkülönböztethetőség jellemezte. Vitatható volt már ez is, mert az eredeti formák már itt is eltűntek, sajnos. Most pedig még ennél is rosszabb jött. Egy halvány, erőtlen, jellegtelen, semmit sem jelentő színfolt. (Ne szépítsük, három színes, semmit nem jelentő paca.) Mellette egy-egy jelmondatszerűség, melyek egyike sem válik a magyar próza stílusgyöngyévé. Miközben mindenki más igyekszik a folytonosság jegyében a negyven éves kényszerszünet után felfedezni valami régi gyökeret, hogy bizonyítsa, milyen régóta létezik már; és gyarapodnak szakmai tapasztalatai: alapítva a múlt században...,  anno..., és így tovább. A folytonosság nemvállalása a mai Magyar Rádió vezetősége részéről egyszerűen szégyenletes.

 

Az ismétlésekről

Örvendetes, hogy végre jobban és többet ismételnek a hatalmas archívumból. Bizony, ezeket nem a mostani vezetőség alatt készítették, ha úgy tetszik, a mostani elnök idegen tollakkal ékeskedik, de szerencsére a felhasznált régi műsorok, színházi művek, rádiójátékok értéke hosszabb idejű, mint amilyen a mai elnök regnálása lesz. A régi művek értéke ma újrahallgatva is nagyszerű. Nosztalgia nélkül az! Mai hangjátékokat viszont keresve sem találni, pedig színészeink örömmel vállalnák, lefogadom. A mai kor értékét nem hagyjuk megírva, feldolgozva az utókorra, pedig (Illyés Gyula szavaival, szabadon) ha valamit nem írunk meg az utókornak, akkor az a történelem számára elveszett. Vagy nem lesznek utódaink, akiknek el kellene mesélni irodalmi, sőt, művészi színvonalon, a mai kor történelmét? Az életünket? Vagy nem volna a mai korunkban történelmünk? A Rádió mai, ilyen jellegű friss művekből álló kínálata szerint nincs. Én ezzel bizony, vitatkozom.

 

A zenéről a Kossuth Rádióban

Nem tudom, mi volt a baj azzal, hogy egy prózai rádió teljesen normálisan fele-fele arányban adott prózát és zenét. Nyilván azért, hogy ne feküdje meg sem az egyik, sem a másik senkinek sem a gyomrát. Hogy érthetőbb legyen azoknak is, akik erre nem kifejezetten fogékonyak. Ha valaki szereti a rántott húst sósburgonyával és friss uborkasalátával, gondolom, ha reggelire megkapná, boldog volna. Mondjuk tízóraira a maradékot. Délben természetesen frissen sütjük neki a húst és frissen főzzük neki a petrezselymes krumplit és frissen készitjük az uborkasalátát. Mondjuk, annyit eszik belőle, hogy nem kiván uzsonnázni, de vacsorára természetesen frissen sült rántott húst teszünk elébe, és így tovább. Másnap szintén, szerdán csakúgy, csütörtökön is, pénteken nemkülönben, s hétvégén ugyanazt kapja, csak ünnepi terítéken, vasárnap pedig ugyanazt étteremben, s jön a következő hét. Meg az utána következő, és az azutáni is, amig csak Such György úgy gondolja. Változatosság nélkül. Próza zene nélkül. Ennivaló ital nélkül. Hogyan lehet valaki annyira alkalmatlan egy műsorfolyam, egy rádió műfaji arculatának a kialakítására, hogy a rádióban egyszerűen nincs zene? Nem tekinthetjük zenei műsornak az értelemszerűen benne maradó összekötő effekteket.

Csak a tizenévesek csavargatják állandóan a vevőkészülék gombjait, egy idősebb, azaz a magamfajta ötvenéves fiatal hallgató egyszer beállítja, én is beállítom, és biztos vagyok benne, hogy délután még tudni fogom, hogy reggel a Kossuthra hangoltam a készüléket. S ott kaptam, kaptuk meg a prózát is és a zenét is. Élvezhető mennyiségben és arányban. Ha valaki azt mondja, hogy menjek át zenét hallgatni a Petőfire, amikor megunom a Kossuth-i prózát, akkor nyilván nem tudja, hogy az a zene nem ez a zene. Aztán pedig megint tekerjek vissza? Ugye, mindezt senki nem gondolhatja komolyan? Ehhez nem kell kommentár.

 

A "Nagyon zene" -megfogalmazás, s amit ez egy gondolkodni képes emberből kivált, ha azt nem a megfelelő, délutáni zsúron hallja

Amit a Petőfi Rádió szlogenjeként hirdetnek, az egyszerűen felfoghatatlan. "Nagyon zene". Értem én, hogyne érteném. Megbocsássanak, de ha a Magyar Rádió az egyetlen országos közszolgálati rádió Magyarországon, akkor hogyan engedheti meg magának, hogy semmibe veszi a magyar nyelv szabályait s hagyományos stílusértékét? Arany, Petőfi, Ady és Kosztolányi nyelvét! Ahelyett, hogy a rádió az igényesség példaképe lenne, s ennek megfelelően a legeslegfontosabbat, a magyar nyelvet ápolná, fizetett hirdetésben tudatosan rombolja azt. Ez a mondat nem más, mint egy múló nyelvi divat a tizenévesek körében. Az a Magyar Rádió, amelynek a jóra, az értékesre kellene a figyelmet felhívnia, már a szlogenjében is (az amúgy pedig teljesen felesleges szlogenjében) az igénytelenséget mutatja fel.

Sorozatos, finoman szólva is elhibázott, alkalmatlan műsorcímekkel bombáznak bennünket. Csak egyet hadd emeljek ki! Milyen cím az, hogy "Száznyolcvan perc"?  Mit lehet ebből megtudni?  Nem érzik, mennyire komikus helyzetet teremt: "négy perc múlva jön a 180 perc, ahol a 16 óra e heti műsorvezetője lesz a vendégünk, négy remek riportot hozott három percben.". A jó címadás az valami egészen más. Tudom, hogy az egykori "168 óra", majd annak utódja a "Tizenhat óra" ihlette önöket, de az egy más korban született, más politikai levegő és közeg volt, mellesleg ellenszélben forrta ki magát. Fontos volt, hogy az amúgy hetvenes években átpolitizált légkörben, egy, a politikát a címében nem is említő műsor szülessen, ami amúgy külön jogosítvánnyal rendelkezett arra, hogy igenis politikai magazint hozzanak létre a csomagolástechnikusok (ahogyan Ipper Pál nevezte a műsor készítőit, sajátmagukat akkoriban) a rádiót akkor irányító politikusok szeme előtt. Ráadásul nem naponta jelentkezett, hanem csak hetente, ezért elviselhető mennyiségben. Ezek a mostani "percek", másodpercek műsorcímként enyhén szólva is fantáziátlanok, semmitmondóak. Akik ezeket szorgalmazzák, a betű és számelnevezések erőltetésével együtt - Adyval szólva - percemberkék.

Bizony, a valódi értékektől sok műsorában távol áll a mai rádiós gyakorlat. Nagyon sok a tartalmatlan, jelentéstelen cím, elhibázottak a műsorfolyamba való beillesztések, a beszédhangsúlyok. Egy komoly, nyelvi újításokat is elfogadni tudó, anyanyelvünket ápoló neves testületnek azonnal tiltakoznia kellene, hogy magyarul nem így beszélünk helyesen. Többek között azért sem, mert túl erős a hatása a társadalomban. Hogyan magyarázzák meg majd az iskolai dolgozatoknál a pedagógusok a hibásan író kisiskolásnak, hogy ez vagy az bizony helytelen, ha ő rögtön visszavághat, hogy hiszen a Petőfi rádióban is ezt mondják... S kinek kellene a helyes beszédet sulykolnia, indirekt módon is?  Ugye, a Magyar Rádió vezetősége is tudja, mekkora a felelősségük ebben a kérdésben is? Már, ha tudja. Ne a közszolgálati Petőfi Rádió és Kossuth Rádió gyarapítsa azoknak a számát, akik a helytelen példákat sulykolják! Tudom, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Rádió és Televízió Testület majd visszatekintve megtárgyalja egyszer ezeket a kérdéseket (ez ugyanis az irányítás és az ellenőrzés menetrendje - egyébként helyesen, csak utólag), de addig felnő egy generáció, amíg ezek a helyükre kerülnek, ők ezt hallgatják, és fogalmuk sem lesz arról, hogy mi is a helyes.

A rádió elnöke büszkén említette a HVG-nek adott interjúban, hogy a tunyogmatolcsi fiatal honnan kapna minőségi zenét?, ha nem a "Petőfi"-ből - Nos, mindössze ezzel indokolta, hogy szinte minden egyéb műsort kidobtak a Petőfi Rádióból. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy az a gond, amikor a diák a Petőfiről elnevezett rádió zenéjét hallgatja, de Petőfi verséből rossz jegyet kap mégis. Íme a feladat kristálytiszta megfogalmazása. A feladat megoldása azonban nem megy úgy, hogy vagy csak zenét adok, vagy csak zenét adok. (Én írtam kétszer, nem a nyomda ördöge...) Ennél a műsorszerkesztés és műsorkészítés jóval bonyolultabb, amit minden régi rádiós újságíró tud. Még ha ezen a vizsgán a Magyar Rádió mai vezetősége alaposan elhasalt. Mert egészen biztos, hogy ebben a kérdésben elhibázott marketinget folytatnak.

A Magyar Rádió nem az ott dolgozók személyes tulajdona vagy hitbizománya! Egyetlen ottani munkatárs, legyen az akár sokpárti testület által választott vezető vagy bárki, aki ezen vezető által kinevezett dolgozó, nem tehet a rádióban és a rádióval semmi olyat, ami bennünket, a valódi tulajdonosokat sért, érzéseinkben bánt, megaláz, semmibe vesz. Egész egyszerűen ehhez nincs joguk. Hatalmuk és merszük persze lehet, de joguk nem. És az elnök nem azzal vívhat ki magának elismerést, hogy műsoronként előírja, hogy a felkonferálás szövegében elhangozzon a program öszvérneve, s egyes műsorfelvezető étlapban is megismételteti 10 másodpercen belül ugyanazt. Volt úgy, hogy háromszor is. Ezt még a rendszerváltás előtti vezetői testület sem merte megtenni, s, ha az diktatúra volt, akkor ez most micsoda?

 

Az értékek átadásáról általában

Az, hogy egy alkotóközösség egyetlen tagja se ragadtathassa el magát, és ne vegye figyelembe a már kialakult és bevált értékeket, éppen azok a műhelyek a garanciái, ahol idősebb, idős, középkorú, fiatal, s ifjú munkatársak egyenlő arányban vesznek részt egy szerkesztőség munkájában, mert csak így adható át zökkenőmentesen folyamatosan, és folyamatában az a szemlélet és értéktisztelet, ami egy közszolgálati rádió alapja kell, hogy legyen. Ahol az idősebb kolléga egyetlen szemöldök-összevonása elegendő ahhoz, hogy az ifjú titán kolléga, gyakornok, külső és belső munkatárs észrevegye, hogy keveset olvasott az általa feldolgozott témához, esetleg elfelejtette megkérdezni a másik felet is, s nagyobb szakmai alázattal kell közelednie a témához, magához a műsorkészítéshez. Ha valaki nem tudná, már csak ezért is fontos, hogy minden szerkesztőségben legyen minden korosztályból munkatárs, az ötvenesekből és hatvanasokból is!

 

A hitelességről

Egy közszolgálati rádió azoktól a munkatársaktól nyeri el hitelességét, hosszú évtizedek alatt, akik benne dolgoztak és dolgoznak. Amikor egy új munkatárs ennek a rádiónak a nevében megszólal, már a rádiótól kölcsönzött hitelességgel a háta mögött kérdez. A hiteles rádió ilyen módon apránként (a már régebben ott dolgozó kollégák sok-sok műsorán keresztül megszerzett hitelességének segítségével) átadja a rádió hitelességét az ifjú munkatársnak. Ez azonban csak úgy valósítható meg, ha a szerkesztőségekben minden korosztályból van munkatársa. Ha egy is hiányzik, ez a feladatátadás hiányozni fog az egész rádióból, s garantálva van a tévedések, a félreértések és magyarázatok sora, megkockáztatom, hogy maga az igénytelenség. Ez nem mond ellent annak, hogy egy-két nagy tudású és nagy tapasztalatú kolléga ma is példamutatóan dolgozik a műsoraiban. Még szerencse!

Elképzelhető, sőt kívánatos lehet, hogy egy-egy időszerű, akármekkora horderejű változást, korszerűsítést bevezessenek, de csakis úgy, hogy a meglévő értékeket meghagyják. Minden, ami kiállta az idő próbáját, az jó. Műsor is, szignál is, szerkesztési alapelv is, műsorfolyam is!

Ha ma a rádió vezetője világszerte bizonytalannak ítéli a rádiózás, és egyáltalán a közszolgálati rádiózás helyzetét, akkor még inkább, csakis és kizárólag a már bevált értékek erősítése, és annak a tudatosítása lehet az egyetlen cél és feladat. A mostani változtatások pedig pontosan ezeket veszik semmibe.

Hogy valamit tenni kell ennek a folyamatnak a megállítására, az biztos. Nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen.

Valószínű, hogy megfelelő testület, esetleg bíróság hatáskörébe kell utalni néhány dolgot, kezdve a mai elnök illegitim, sőt, nem legális kinevezésével. Különösen így, hogy az intézkedései több sérelmet okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak.  Nem kell megijedni azonban, mert elég, ha a korábban említett Ady-vers pár sorát idézzük, ez elég erőt kell, hogy adjon.

"Otthon bolondját járja a világ,
Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.

Magyar Bábelnek ostoba kora,
Ments Atyaisten, hogy benne legyek -
Engemet kötnek égbeli jegyek
S el kell hogy jöjjön nászaink sora.

Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk.
Nagyot és szépet, emberit s magyart."

(Ady Endre, 1914)


Már több, mint másfél évtizede, hogy nem vagyok belső munkatárs, éppen ezért nem vagyok a kenyérharcban közvetlenül érintett, ha úgy tetszik belülről elfogult. Minden, amit mondok, mint "szakképzett rádióhallgató" mondom és adom közre. A legelső egy érzelmi követelés, miszerint nyomatékosan kérem, akitől kell, mindenekelőtt azonnal adják vissza a Kossuth Rádió Kossuth-nóta dallamából készült program-azonosító szignálját!

A többi visszaállítandó és meghagyandó új műsort a megfelelő szakmai testületek, gondolom, ízekre szedve elemzik, s megoldási javaslataikat vitára bocsájtják. Remélem!

U.i.: Az egyes, ma futó műsorokat illető konkrét észrevételeimet egy másik dolgozatban írom meg.

Társaság a Közszolgálati Rádióért